A francia Nemzetgyűlés felsőháza, a Szenátus január 23-án elfogadta az 1915-16-os örmény népirtás tagadásának tilalmáról szóló törvénytervezetet, amelyik máris óriási felháborodást váltott ki az Európai Unióba igyekvő Törökországban. Ankara a mai napig nem ismeri el genocídiumként az ifjútörök kormány által kezdeményezett kitelepítési akciót, amelynek során az Oszmán Birodalom 600-800 ezer örmény alattvalója életét veszítette. Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök, a kormányzó Iszlám Fejlődés és Igazság Párt feje „rasszistának” minősítette a törvénytervezetet. Ezzel valószínűleg nemcsak pártjának választói, hanem az ellenzék tagjai is nagy többségükben egyetértenek.
A kérdés jelentőségének megértéséhez nem árt felidézni, hogy tulajdonképpen miért is került sor az örmények elleni mészárlásra, amelyik egyébként a nácik számára is például szolgált. A soknemzetiségű Oszmán Birodalomban a 19. század vége óta fokozódott az ellentét az oszmán kormányzat és az ellenzék csoportjai között. A hadsereg és az értelmiség alkotmányt és parlamentet követelt, küzdelmüket nemcsak törökök, hanem – soknemzetiségű birodalomról lévén szó – a különböző nemzetiségek és felekezetek (örmények, görögök, kurdok, arabok, zsidók) is támogatták. 1908-ban az ifjútörök forradalom rákényszerítette a szultánt, hogy állítsa vissza az 1876-os alkotmányt.
Az ifjútörökök a modernizáció hívei voltak, de egyúttal a török etnikai nacionalizmust is képviselték, egységes nemzetállamban gondolkodtak, így a nemzetiségek mozgalmaival éppúgy mereven szemben álltak, mint a korábbi önkényuralom. A pántörök eszmétől (minden török eredetű nép egyesítésétől) elvakult kormány belevitte Törökországot az I. világháborúba. 1914-ben a kaukázusi orosz területek ellen indított török támadás kudarcba fulladt. A kudarc főfelelőse, Enver pasa – a tulajdonképpeni hatalom birtokosa – kézenfekvő bűnbakként a Kelet-Anatóliában egy tömbben élő örmény lakosságot nevezte meg. A kormányzat csúcsán álló katonatiszti triumvirátus – Enver, Talat és Dzsemál pasák – a kelet- és délkelet-anatóliai örmény lakosság kitelepítése mellett döntöttek, a nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva (hozzá kell tenni, hogy török parlamenti képviselők tiltakoztak a törvény ellen, de ekkor már a parlament jelentéktelen szerepet játszott az ifjútörök Egység és Haladás Bizottság mellett). Az internálással párhuzamosan felkorbácsolták az örményeknél szegényebb, részben nomád kurd lakosság érzelmeit, és rászabadították őket az örmény falvakra. A hadsereg koncentrációs táborokba gyűjtötte, valamint felszerelés, élelem és orvosi ellátás nélkül a sivatagba hajszolta az örmény civil lakosságot.
A hivatalos török álláspont szerint legfeljebb háromszázezer örmény halt meg, az örmény történészek viszont legalább másfél millióra becsülik az áldozatok számát.
Bár a világháborút követően a VI. Mehmed szultán által felállított bíróság elítélte az eseményeket, a jelek szerint a török kormányok a mai napig kisebbíteni igyekeznek a mészárlás tényét. A török kormányok cizellált érvelése a következőképpen néz ki: az Oszmán Birodalom mindig is toleráns volt az uralma alá tartozó népekkel szemben, a kisebbségek vallási alapú autonómiát élveztek, így nem a törökséget, hanem az ifjútörök kormányt, és személyesen a három pasát terheli a felelősség, az orosz hadsereg közeledése miatt pedig szükséges volt a területen élő, potenciálisan oroszbarát – vagy annak vélt – lakosság kitelepítése. A hivatalos álláspont szerint tehát Törökország hadban álló országként nem engedhette meg, hogy az oroszok kihasználják az ott élő nem török lakosság szimpátiáját, így el kellett onnan költöztetni őket, a halálozások pedig részben egyes személyek, részben túlkapások számlájára írandók. Emellett tény, hogy a kiéleződő nemzetiségi ellentétek türelmetlen légkörében az örmény fegyveresek is követtek el atrocitásokat a törökök ellen. Jellemző, hogy a török vezérkar honlapján a „Fragments from History” link alatt külön foglalkoznak az örmény kérdés magyarázatával. Ugyanakkor a török hadsereg történetéről szóló rövid összefoglalóban meg sem említik az örmények és más nemzetiségek elleni atrocitásokat.
Törökországban csak kevesen merik megkérdőjelezni a hivatalos álláspontot. Közéjük tartozik Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, aki a holokauszthoz hasonlította az örmény népirtást, amelynek következtében perbe fogták.
Franciaország viszont napirenden tartja a kérdést. Mindez érthető, hiszen Franciaországban él az egyik legnagyobb örmény diaszpóra, és Párizs már a 19. században felelősséget viselt az oszmán uralom alatt élő keresztények védelméért, így a franciákat közelről érinti az ügy. A török kormány felháborodással reagált arra, hogy 2011. december 23-án a francia Nemzetgyűlés alsóháza elfogadta az örmény népirtás tagadásának tilalmáról és szankciójáról szóló törvényjavaslatot. Négy nappal később hackertámadás érte a törvényjavaslatot benyújtó francia kormánypárti képviselő, Valéri Boyer honlapját. Törökország visszahívta a nagykövetét, és felfüggesztette a katonai együttműködést Franciaországgal. Azerbajdzsán máris felsorakozott Ankara mellett, és hasonlóan elítélte a döntést.
Végül feltehetjük a politológushoz illő kérdést: kinek származik haszna a francia Nemzetgyűlés döntéséből? Egyértelmű győztes Erdogan, aki mögött felzárkózhat a teljes török politizáló közvélemény. Immár ellenfelei nem az iszlamistát, hanem a nemzeti becsület védelmezőjét látják benne. Győztes – ha mérsékeltebben is – Sarkozy, aki egy időre elterelte a figyelmet a belső problémákról. Győztek a Törökország EU-s tagságát ellenző pártok, szervezetek, amelyek most újabb vesszőparipát találtak maguknak: ha az iszlámtól való rettegés nem jön be, itt van az újabb ürügy a tagfelvétel halogatására. Márpedig török kormány – legyen az jobb- vagy baloldali, világi vagy iszlamista – nem fog meghajolni a külföld akarata előtt. Hosszú távon csak a társadalom lelkiismeretének a felébresztése jelenthet megoldást. Ezt törvényekkel, pláne a külföld által erőszakolt törvényekkel nem lehet keresztülvinni. Vesztesek mindazok, akik támogatják Törökország uniós tagságát. A legnagyobb vesztes azonban alighanem a török-örmény kapcsolat, amelyik az utóbbi időben normalizálódni látszott.
