Lehet, hogy a magyar miniszterelnöknek valahol imponált, hogy ismét szerepelhetett az Európai Parlamentben? Talán legyezgetette a hiúságát, hogy még nem igen fordult elő, hogy az EP-ben rendezett ország-vitán az érintett kormányfő, azaz ő is felszólalhatott, sőt ő volt maga a főszereplő?

Lehetséges, hogy valahol élvezi, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta nem írt, beszélt ilyen sokat a nemzetközi sajtó és média Magyarországról, különösen éppen az ő személyéről? Mintha kifejezetten kívánná, hogy ne csak magyar nyelvterületen legyen híres, és ismert, hanem a világlapokban és a legismertebb hírcsatornákon, hogy nevét minél több nemzetközi tanácskozáson emlegessék. Annyit már elért, hogy a Wikipedia angol nyelvű változata kb. 30 ezer karaktert szánt rá, ami nagyjából 13 gépelt oldalt(!) jelent. Valljuk be, ahhoz képest, hogy kis országot vezet, nem is rossz teljesítmény…Főleg, ha hozzávesszük, hogy a hazánknál csaknem négyszer több lakossal rendelkező Lengyelország miniszterelnöke, Donald Tusk ennél jóval kevesebbet, kb. 20 ezer karaktert „kapott” a Wikipedia angol változatától…

 

Egy igazán nagy politikus maradandó nyomot hagyni akar maga után, nem pusztán a befolyásának növelésére, és meggazdagodására használja a politikát. Ahhoz viszont, hogy életművére még sok év múlva is emlékezzenek az utódok, olyan tetteket kell véghezvinnie, amelyek hosszú évekre, akár évtizedekre nyomot hagynak az adott országon. Nem ilyen volt-e Adenauer, Kohl, vagy akár Thatcher, akiről – már most életében! – Meryl Streep főszereplésével készült mozifilm? Szerintem Orbán hasonlót szeretne, ő egy nagy politikus kíván lenni.  Az új alaptörvénnyel, új közjogi rendszerrel, országának újjászervezésével, a neoliberalizmus temetésével, az európai korszellem kívánt befolyásolásával, és bizony a sok-sok konfliktussal is mintha azt kívánná elérni, hogy  még sokáig emlegessék az ő nevét is, mint egy olyan személyét, aki nem egy volt a sok-sok könnyen felejthető politikus közül, hanem valaki, aki évtizedekre meghatározta országa sorsát.

 

 

Bár a nagyravágyás a gőg emlegetése miatt sokszor negatív szövegkörnyezetbe kerül, mégis azt állítom, hogy egy jó politikus komoly ambíciókkal rendelkezik, mert az azt jelenti, hatalmas benne a tettvágy. Minél nagyravágyóbb egy politikus, annál jobb.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csakhogy a jó politikus nemcsak becsvágyó, hanem okos, és kellőképpen ravasz. Nemcsak támad, de a kellő időben köt kompromisszumot, és fúj visszavonulót. És mindenekelőtt komoly teljesítményt, azaz eredmények sorozatát tudja felvonultatni. A „muszáj-Herkules” típusú politikus egy nem erős gazdasággal rendelkező ország élén aligha képes tartós eredmények elérésére. Az igazán nagy uralkodók nem csak a nyertes háborúikról voltak ismertek, hanem ha valami maradandót alkottak, például I. Erzsébet, aki a XVI. század második felében jelentősen hozzájárult a polgári fejlődéshez, és hazája későbbi nagyhatalommá válásához. A demokráciákra még inkább érvényes a teljesítménykényszer, ahol a politikus csak tartós választói elégedettség esetén tud akár több cikluson át hatalmon maradni. A német Helmut Kohl egészen 16 évig volt kancellár, s az ő hatalma idején jött létre a német újraegyesülés 1990-ben. Természetesen ő (sem) politizált hibátlanul, voltak erősen vitatott döntései és tettei, de a kellő időben jó ütemérzékkel ismerte fel az új nagyhatalmi konstelláció kínálta lehetőséget, ennek köszönhetően máris elérte, hogy a maradandó politikusok közé számítja a történelem.