A szerző dr. Gulyás Gergely országgyűlési képviselő (Fidesz)
Magyarország új alkotmányát az Országgyűlés több mint 2 éve fogadta el és majdnem másfél éve lépett hatályba. A magyar társadalom jelentős része nagy valószínűséggel értetlenül tekint arra az indulatokkal és szélsőséges állításokkal teli vitára, amely az alkotmány elfogadása óta e tárgykört érintően is a közélet részévé vált. Ebben az értetlenségben azonban nem tájékozatlanság, hanem bölcsesség tükröződik vissza. A választópolgárok nagy része nem érti, hogy miért hangozhatnak el a lehető legdurvább vádak egy olyan alaptörvény kapcsán, mely a közjogi rendszer szerkezetében alapvető változást nem idézett elő. Azon kisebbség számára, aki viszont részt vesz az alaptörvénnyel kapcsolatos eszmecserében, a nézetkülönbségek egyre világosabban politikai szimpátia által meghatározott hitvitává váltak. A hitvitában pedig már nincs jelentősége a tényeknek.
Ettől függetlenül tény, hogy a hatályos Alaptörvény Magyarország első, demokratikusan választott törvényhozás által elfogadott, írott alkotmánya. Az sem vitás, hogy 1990 óta Magyarországon valamennyi kormány politikai hovatartozástól függetlenül célként tűzte ki egy új alkotmány elfogadását. Ez 1990-ben még minden párt programjában szerepelt. 1994 és ’98 között több mint két éven át alkotmány-előkészítő eseti bizottság működött a Parlamentben és az Országgyűlés végül csak azért nem fogadta el a bizottság által kidolgozott koncepciót, mert a kormánypártok prominens képviselői is ellene szavaztak. 1998 után az első Orbán-kormány azt remélte, hogy a millenniumi év első törvényeként fogja az Országgyűlés az új alkotmányt elfogadni. 2002-ben Medgyessy Péter kormányprogramjában is szerepelt az új alaptörvény megalkotásának célkitűzése, ahogyan a Gyurcsány-kormány időszakában a szakminisztérium teljes normaszöveg-tervezetet is letett az asztalra.
A politikai előzmények ismeretében tehát joggal mondhatjuk: a Fidesznek a választópolgárok számára a közös politikai célkitűzéstől, az új alkotmány megalkotásától való eltérést kellett volna megindokolnia és ezért nem igényel magyarázatot az, hogy a kormánypártok egy két évtizede valamennyi kormány által kitűzött cél megvalósításához a szükséges politikai felhatalmazás birtokában hozzáláttak. Ráadásul Orbán Viktor a választási kampányban, 2009 novemberében több alkalommal is egyértelművé tette, hogy a közjogi rendszer felborítása nélkül olyan „új alkotmány kell, mely tartalmazza a magyarságot, a nemzetet összetartó kitételeket.” Mindezekre tekintettel a tények tiszteletben tartása esetén az új alaptörvény politikai és jogi legitimációja nem vonható kétségbe.
Utólag az ellenzéki pártok igyekeznek nem tudomást venni arról, hogy az alaptörvény koncepcióját kidolgozó alkotmány-előkészítő eseti bizottságban a legfontosabb kérdésekben egyetértés volt, amely az elfogadott alaptörvényben is visszatükröződik. Már az eseti bizottság működésének időszakáról is általánosságban elmondható, hogy míg a nyilvánosság előtt folyó politikai vitákat néhány önkényesen kiragadott részlet mellett az eljárási kérdésekkel kapcsolatos kritikák határozták meg, addig a koncepció fő irányairól; a kormányzati rendszer típusáról, az alkotmányos intézmények hatásköréről a közvélemény előtt az ellenzék által szándékosan titkolt, de mégis létező politikai egyetértés állt fenn, mellyel szemben különvéleményt kizárólag „a történeti alkotmány helyreállításáért” küzdő Jobbik fogalmazott meg. A 2010-es választások előtt a jelenlegi kormánypártok alkotmányozó hatalmával kapcsolatosan hangoztatott ellenzéki vádak - az elnöki vagy félelnöki rendszerre való áttérés szándéka - teljesen alaptalannak bizonyultak. A tervezet egyértelművé tette: „a kormánypárti alkotmányozó többség” nem kíván változtatni az elmúlt 20 évben kialakult parlamentáris demokrácián alapuló kancellári típusú kormányzati rendszerén.
A bizottság a széleskörű szakmai párbeszéd elindítása érdekében megkereste valamennyi, az alkotmányban nevesített közjogi tisztségviselőt, a nemzeti és etnikai kisebbségek országos szövetségeit, a helyi önkormányzatok országos érdekképviseleti szerveit, a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetét, valamint az állami, egyházi és alapítványi egyetemek alkotmányjogi tanszékeit. A felkértek többsége élt a lehetőséggel és legalább a saját területét érintő alkotmányos szabályozással kapcsolatosan megfogalmazta a jövőre irányuló elképzeléseit. Ellenzéki javaslatra az eseti bizottság elfogadta, hogy valamennyi frakció jogosult öt-öt társadalmi szervezetet (egyesületet, egyházat) megjelölni, akiket a bizottság elnöke a testület nevében mérlegelési jog nélkül a civil szervezeteknek és az egyházaknak az alkotmányozás folyamatába való bevonása érdekében véleményalkotásra felkér. A frakciók által megjelölt szervezetek jól tükrözik a jelölő pártok eszmerendszerét és értékvilágát. A négy történelmi egyházat, valamint a határon túli magyarok és a nagycsaládosok érdekképviseleti szervezeteit a kormánypártok, a szakszervezeteket az MSZP, a jogvédő és zöld szervezeteket az LMP, míg a radikális jobboldalhoz közel álló határon túli magyar, illetve jogvédő szervezeteket a Jobbik jelölte
Visszatekintve a baloldali ellenzék úgy próbálja meg nem történtté tenni az előkészítő és konzultációs időszakot, hogy vitatja a koncepció és az alaptörvény normaszövege közötti összefüggést, noha a valóságban a kormánypártok a parlamenti vitát követően elfogadott koncepciót világos kiindulópontként fogadták el a normaszöveg megalkotásakor. Csupán az akkor már a politikai bojkottot fontolgató ellenzéknek kínálták fel a lehetőséget, hogy amennyiben a saját javaslataik az elfogadott szabályozási irányelvekkel ellentétesek, úgy azok benyújtására és parlamenti megvitatására is legyen lehetőség.
Az új alaptörvény az államszervezeti rész konzervativizmusa ellenére fontos újításokat is tartalmaz. Egy alkotmány preambulumának jelentősége annak szimbolikus volta ellenére sem vitatható. A kádári diktatúrának a kommunista rezsimek között is egyedülálló nemzetietlensége után a nemzet alapértékeinek rögzítése egyszerre vezetett értelemszerűen vitákhoz és volt mégis rendkívüli fontosságú. Az alkotmányos alapjogok meghatározásánál az Országgyűlés egyszerre vette figyelembe a kontinens legmodernebb, emberi jogokat deklaráló dokumentumát, az Európai Unió Alapjogi Chartáját és a megelőző két évtized alkotmánybírósági gyakorlatát, mely a kommunista alkotmányból megörökölt, de a diktatúra idején érvényesíthetetlen jogok közül a rendszerváltozást követően - sokszor az alkotmány szövegével szemben - meghatározta az államcélokat, illetve az alkotmányos alapjogokat. Utóbbi változtatásokat az ellenzéki pártok minden valóságalapot nélkülözve úgy próbálják feltüntetni, mintha bármilyen jogkorlátozás történt volna például az által, hogy a szociális biztonsághoz való jog üres deklarációja helyett az állam polgárai számára nyújtott szociális biztonságra való törekvését rögzíti az alkotmány. Pedig az Alkotmánybíróság már a rendszerváltozást követően egyértelművé tette, hogy a szociális biztonsághoz való jog nem jog, hanem államcél vagy ahogy Sólyom László az Alkotmánybíróság elnökeként fogalmazott: „politikai program.”
Az Alkotmánybíróság jogköreivel kapcsolatos vitában hangsúlyozni kell, hogy azzal, hogy az alkotmányjogi panasz bevezetésével a testület mostanra a jogerős bírósági ítéleteket is felülvizsgálhatja, az Alkotmánybíróság törvényhozás mellett az igazságszolgáltatás bírájává is vált. E jogkörbővítés lényegesen jelentősebb annál a korlátozásnál, mely a költségvetési tárgyú törvények megsemmisítését csak meghatározott alapjogok sérelme esetén teszi lehetővé az Alkotmánybíróság számára. Különös tekintettel arra, hogy ezen alapjogok között megtalálható az emberi méltósághoz való jog is, melyből az Alkotmánybíróság bármely más alapvető jogot levezethet.
Szintén nagy jelentőségű új alkotmányos rendelkezés az államadósság korlát bevezetése és a költségvetési tanácsot egy vonatkozásban megillető vétójog. Meggyőződésünk szerint a politikai verseny demokratikus kereteihez az is hozzátartozik, hogy a mindenkori kormánypártok nem az ország eladósítása árán próbálják meg hatalmukat megtartani. E szabály világossá teszi, hogy egyetlen kormány sem kaphat felhatalmazást a választóktól arra, hogy az ország eladósítása árán olyan terheket hagyjon a következő generációra, melyeket nem a gazdasági teljesítményen alapuló pillanatnyi jólét érdekében halmozott fel. Érdekes, hogy noha e szabályozás hiánya tette lehetővé, hogy 2002 és 2010 közötti szocialista kormányzás az államot eladósítsa, az országot a csőd szélére jutassa, ennek ellenére nincs a baloldali ellenzékben elegendő szégyenérzet ahhoz, hogy az e területet érintő szabályozásban kormányzati önmérsékletet lássanak és ne a korábban csak a szélsőjobboldalra jellemző összeesküvés elméleteket gyártsanak.
Összességében a közjogi berendezkedés alapjaiban változatlanul megőrizte az 1990 óta működő politikai rendszert, beleértve azt is, hogy a magyar közjogban a rendszerváltozás óta hagyományosan sok a kétharmados többséggel szabályozandó törvényhozási tárgy, noha ezek száma az alaptörvény hatályba lépésével 28-ról 26-ra csökkent. Egy alkotmány legitimációját hosszútávon két tényező határozza meg: az alaptörvény elfogadásának módja és az alkotmány gyakorlati érvényesülése. Előbbi tekintetében az új alaptörvény népszavazáson történt megerősítés nélkül is összehasonlíthatatlan előnyt élvez a korábbi alkotmánnyal szemben, hiszen egy demokratikusan megválasztott Országgyűlés fogadta el. A második, nem kevésbé fontos kérdésre választ csak a történelem adhat.