A játékfilmek nagymértékben képesek befolyásolni egy ország vagy politikus presztízsét. Úgy is mondhatjuk, egy hatásos játékfilm minden kampánynál többet tud tenni egy politikus, párt és mozgalom pozitív vagy negatív megítélésének kialakulásáért. Különösen a külföldi közönségben, amely számára gyakran a film az egyetlen kulturális kapocs a távoli ország politikai rendszeréhez. Nem mindegy tehát, a film milyen „politikusimázst” és egyúttal országimázst” sugall.

Most van a 20. évfordulója annak, hogy a Mikulás Dzurinda által vezetett „fantompárt” megnyerte a szlovák választásokat. A magyar közönség már biztosan nem emlékszik arra a korszakra (nálunk 1998-ban a Fidesz nyert): 1998 előtt a Vladimir Meciar, volt a szlovák miniszterelnök, és az említett fantompárt az ő kormányát váltotta le. Ettől kezdődően az új pártkoalíció két ciklust töltött hatalomban, s (ellentmondásai ellenére) ezt az időszakot nevezi az 1990 utáni Szlovákia legsikeresebb időszakának.

Magyarországról figyelve nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi politikai klíma nem kedvez a Nyugatnak, vagy legalábbis annak a képnek, amit a Nyugatról gondoltunk a rendszerváltás során.

Vannak szerzők, akiket azért jó olvasni, mert rendre újító, átfogó elméletekkel állnak elő.

Svédországról sokaknak a jóléti, a nyitott és toleráns társadalom jut eszébe. Azt viszont kevesen tudják, hogy a svéd filmvilág nagyon sokat foglalkozott a saját társadalmuk önvizsgálatával és annak tabujaival, valamint a periférián rekedt rétegekkel. Ennek fényében pedig egészen más kép rajzolódik ki a svédekről!

Nekem úgy tűnik: a magyar miniszterelnök azért annyira elutasított sokak szemében, mert a politika egyik ősi összetevőjére akar ráépülni: tekintéllyé akar válni. A politikában azonban irritál minket a tekintély.

A nyár ugyan a politikában is uborkaszezon, de idén az ellenzéki oldal útkeresése miatt nem telt teljesen eseménytelenül ez az időszak a magyar közéletben.