Svédországról sokaknak a jóléti, a nyitott és toleráns társadalom jut eszébe. Azt viszont kevesen tudják, hogy a svéd filmvilág nagyon sokat foglalkozott a saját társadalmuk önvizsgálatával és annak tabujaival, valamint a periférián rekedt rétegekkel. Ennek fényében pedig egészen más kép rajzolódik ki a svédekről!
Stefan Jarl svéd rendező (aki Svédországban akkora név a filmes szakmában, mint nálunk például Schiffer Pál) 1968-ban készítette el Selejtnek neveznek bennünket című dokumentumfilmjét, amely elsőként szembesítette a svéd társadalmat a jóléti állam perifériáján élő, a szociális háló szövetén ilyen-olyan okból kihullott csoportok létével.
A film a stockholmi kábítószer-fogyasztó, kéregető hippivilágba vezeti be a nézőt. Svédországban tabunak számított, hogy a társadalomban olyan szubkultúrák léteznek, amelyek nyomasztónak érzik a konformitást, és pusztán létükkel is kritizálják a fennálló társadalmi rendszert. A tévénézők értetlenül álltak az ifjúsági kérdés, mint aktuális probléma artikulálódása előtt, hiszen a svédek egy nemzedéke nőtt fel az 1930-as évek óta, amelynek nem kellett megismernie a kilátástalan szegénységet, köszönhetően a Svéd Szociáldemokrata Párt által 1938 óta kiépített bőkezű jóléti államnak, az ún. Folkhemmet (Népotthon)-modellnek. Ám akadtak, akik önként vagy kényszerűen kiszorultak a társadalom peremére, elsősorban a fiatalok közül. Svédország megtanulta az ifjúsági kérdés kifejezést, hasonlóan az Egyesült Államokhoz és a kádári Magyarországhoz, a két végponthoz, amelytől az 1960-as évekbeli svéd modell egyforma távolságra állt.
A dokumentumfilm nagy ellenállásba ütközött az általunk egyneműen toleránsnak gondolt Svédországban. Az akkori oktatási miniszternek, Olaf Palménak, a későbbi miniszterelnöknek személyesen kellett közbenjárnia a film bemutatása érdekében. Tegyük hozzá, illusztrálva a svéd filmművészet sokszínűségét: három évvel később Jan Troell elkészítette a Wilhem Moberg regényéből forgatott Kivándorlók című filmet, a 19. századi svéd kivándorlás megrázó erejű eposzát.
A Kivándorlók ugyan a letűnő svéd paraszti világot mutatta be, nem urbánus hippiket, de persze bizonyos értelemben a kivándorló parasztok élete is egy tabusított történetnek számított, más okból és más értelemben, mint a hippiké. Nem volt kellemes emlékezni a jólét közepette a mély szegénységre és elnyomásra, amely átűzött félmillió svéd parasztot az óceánon (Moberg soha nem rejtette véka alá határozottan szociáldemokrata és királyellenes nézeteit a monarchista Svédországban). A svéd filmesek tehát reflektáltak a múltjukra éppúgy, mint a jelenre.
Ma a korszellem határozottan „rendpárti”: világszerte egyre több ember kívánja a tekintélyek megerősítését, a deviáns viselkedésekkel szembeni hatósági fellépést. Magyarországon, az USA-ban, Ausztriában, a Fülöp-szigeteken, Oroszországban és Svédországban is ez a rendpártiság dívik. A tekintélyek megerősítése, az integráció ösztönzése jogos igény, hiszen minden deviancia veszélyezteti a társadalmak kohézióját. Ám nem lehet mindent megoldani zéró toleranciával, bürokratizmussal és falak felhúzásával, és ugyancsak nem lehetséges egyszerű adminisztratív, rendőr- vagy pénzkérdésre redukálni bonyolult társadalmi, szociálpszichológiai problémákat! Kisközösségekben egyszerűbb a helyzet, hiszen ott mindenki ismer mindenkit, következetes, határozott, ám szeretetteljes kontroll van, számos meghitt közösségi eseménnyel (pl. ünnepek), közös hitrendszerrel. Ám az államhatalom soha nem lehet olyan hatékony az egyén edukációjában és integrálásában, mint egy pár száz fős, nagycsaládokból álló kisközösség. Foglalkozni kell az okokkal is, amelyek egyre több csoportot szakítanak le a nemzeti közösségről. Egyebek mellett a művészetnek is szerepe és felelőssége van (és mindig is volt) abban, hogy a polgárok – és választott képviselőik, a politikusok – szembesüljenek a társadalmi valósággal.
Az amerikai, skandináv, német, brit stb. és, végül, de nem utolsósorban, magyar dokumentumfilmesek ma is bátran foglalkoznak olyan, marginalizálódott csoportokkal, mint a „white trash” réteg, a csavargók, a szkindhedek, a koldusok, hajléktalanok és mások, akik valamilyen módon és okból kilógnak a „nagy” nemzeti közösségből.
"White Trash" short film from Chris von Hoffmann on Vimeo.
Nyilván szakpolitikák sorozatára van szükség, hogy ezeket a csoportokat integrálják. Egy kisközösségben magától megy ez, de induljunk ki egy milliós világvárosból! Ott nem olyan egyszerű, mert lélektelenül elmennek az ember mellett. Nyilván ilyen helyzetben az állam, a civil szervezet, az egyház lépnek a régi faluközösség helyére. De a segítés mellett meg kell ismerni a kirekesztett csoportokat, emberi arcot kell adni a szubkultúrák tagjainak. A jó dokumentumfilm ezt képes elérni. Úgyhogy szurkoljunk annak, minél többen foglalkozzanak filmen, könyvben és riportban mégoly kényes(nek) tűnő társadalmi kérdésekkel is! Talán a jelenlegi magyar filmtámogatási rendszernek e téren is van (lehetne) szerepe!
Paár Ádám
