Nekem úgy tűnik: a magyar miniszterelnök azért annyira elutasított sokak szemében, mert a politika egyik ősi összetevőjére akar ráépülni: tekintéllyé akar válni. A politikában azonban irritál minket a tekintély.
Holott, ha körülnézünk, minden a tekintélyes dolgok uralmáról szól. Másképpen fogalmazva: a nagy nevekről. Nagy színészekre, zenészekre, művészekre, az élet legkülönbözőbb területein megnyilvánuló különleges személyekre, sőt politológusokra mozdulunk – őket nevezem én itt tekintélyeknek.
Mivel érik el ez a pozíciójukat? Azzal, hogy munkásságukkal kivívták maguknak mások odafigyelését. Ők azok, akiket a hírességek között szoktunk emlegetni. A hírnév és a tekintély persze nem feltétlen esik egybe, de azért nem árt, ha tudjuk: a hírnév azért jöhet létre, mert sok befogadó akarja ezt így. Ha bennünk, hallgatókban, nézőkben nem lenne igény hírneves emberekre (tekintélyekre), akkor ők sohanapján nem születnének meg.
Ezért is meghökkentő, mennyire másként van ez a politikában. Ott sokszor taszítónak érezzük a tekintélyt. A politika az a világ, ahol legszívesebben azt mondanánk: a politikus legyen olyan, mint a futballbíró: ne lehessen észrevenni!
Legyen ő – hogy egy híres könyv címét idézzük – a tulajdonságok nélküli ember! Ennek az igényünknek aztán meg is van az eredménye: a világon mindenütt, az Európai Unióban meg különösen elburjánzó bürokrácia, egyen-politikusok hada.
Voltaképpen arról van szó, hogy az egyik oldalon kielégülésünk szinte teljes: ahogy mondtuk, elárasztanak minket a hírneves emberek, akik a tekintélynek is mintapéldányai. A másik oldalon, a politikában viszont arra vágyunk, hogy a tekintélynek még az írmagja se legyen meg. Mi több, ádázul küzdünk az ilyen politikusok ellen: a politikai tekintély megléte a diktatúrát, a tekintély hiánya ezzel szemben a demokráciát szimbolizálja.
Ám akármennyire is gyűlöljük a tekintélyelvűséget, a politikai tekintélyt még nem kellene kidobnunk az ablakon. A jó értelemben vett politikai tekintély ugyanis nagyon is összefügghet egy másik fontos (sőt talán a legfontosabb) tulajdonsággal, a politikai tehetséggel. Néha érdemes lenne, hogy eszünkbe jusson: voltaképpen akarjuk-e, hogy a politikában tehetségek legyenek? S egyáltalán: mit is jelent a politikai tehetség?
Attól tartok: a demokratikus közvélemény nem tisztázta viszonyát a politikai tekintélyhez és a politikai tehetséghez. Nagyjában és egészében mindkettőt elveti. Igen ám, de akkor mi (ki) lép a helyükbe? Nagyon úgy tűnik: a politikai tekintélyek korán túlléptünk, de helyükbe nem jött senki és semmi, csak egy folyamatos vegetáció az elbürokratizálódás és az egyen-politikusok világában. S épp emiatt semmi csodálkozni való nincs az úgynevezett demokrácia-deficiten, amelynek egyik fontos ismérve a jó tekintély krónikus deficitje.
Sajnos, az Európai Unió, mint szervezet önmagában nem teljesíti a jó tekintéllyel szembeni igényt. Felépítése, politikusainak karaktere kifejezi a nemzetállamok meghaladásának igényét, de nem fejezi ki az állampolgárok politikai elvárásainak teljességét. Pedig csak egy kis lépést kellene megtennünk. A feladat annyi, hogy tegyünk különbséget tekintélyelvűség és (jó) tekintély között, s ez utóbbit ne mossuk össze a zsarnoksággal.
Lefordítva a mai ellenzéki politikára: Orbán mindenoldalú kritikáján túl egy tekintélyes vezető nagyon elkelne.
Csizmadia Ervin