Két részben szeretnénk írni a bosszúról, az elsőben terápiás megközelítésben, a másodikban játékelméletiben. Alább az első részt közöljük.

Keveset tudunk a bosszúról, és morálisan elítéljük, mert nem alaptalanul azt gondoljuk, hogy a bosszú megmérgezi az egyén lelkét és tönkreteszi a közösséget. Árt a csoportok közti együttműködés kialakulásának, háborúkhoz, katasztrófához, pusztuláshoz vezet.  Azt gondoljuk, hogy a bosszúból bosszú születik és az agressziót eszkalálja. Pszichológiai értelemben pedig akiben forrong a bosszú, valójában nem szabad ember. Ez mind igaz, de egyoldalú megközelítés.

Ha nem a konfliktusok végső stációjára gondolunk, mikor a „mindegy mi elpusztulunk-e, de pusztuljon mindenki” állapot van, akkor a bosszúnak a szabályozó szerepét is felfedezhetjük. Már a szülők is azért aggódnak, ha gyermekük Aspergeres, ADHD-s, viselkedészavaros stb., mert az ilyen gyerekek nem tudnak kapcsolódni a többiekhez. Nem a többi gyereknek okozott kár miatt aggódnak a leginkább, hanem a saját gyerekükért, aki elmagányosodhat, a ha „mi már nem leszünk, mi lesz vele” elképzelt helyzet miatt. Az egyénnek kapcsolódnia kell tudni a közösséghez és ha a közösség bosszújától kell tartani, az egyén kénytelen szocializálódni vagy elpusztul.

Minden felnőtt személyiségzavaros el szokta mesélni a pszichológusának – már ha kér ilyen segítséget -, hogy gyerekkorában nehezen szerzett barátokat, a többiek kitaszították, különcnek tartották. A különcség is tud probléma lenni, de ha jó az oktatás, ezen tudnak segíteni, az igazán nagy probléma az agresszív gyerekkel van. A mechanizmus lényege a következő: ha nem tudja visszafogni magát az agresszívebb alkatú gyerek, a többiek azt előbb-utóbb megbosszulják.

Hasonlóképpen van ez a nemzetközi politika színpadán is. Elizabeth Noelle-Neumann akadémiai székfoglaló beszédében (1978. nov. 25.) a nyilvánosságról többek közt azt mondta, hogy a dél-afrikai apartheid végét a világ közvéleményének elítélése okozta. Neumann ezt a típusú közvéleményt a nyilvánosság látens funkciójának nevezte, mely szerinte sokkal fontosabb, mint a manifeszt, amelyről azt hisszük, hogy a hozzáértő elit vitája során kialakult konszenzus. A közvélemény valódi funkciója a nyomásgyakorlás.

Egy gondolatkísérlet erejéig elképzelhetjük mi volna, ha az orosz-ukrán háborút hasonló és egységes közvélemény-nyomás sújtaná, mint annak idején az apartheidet. Vajon mennyi ideig tudná Oroszország folytatni a háborút, ha egységesen elítélné a világ? Vajon az elhúzódás oka nem épp a világ kommunikációs megoszthatósága? Maga a kommunikációs hadviselés pedig mint minden hadviselés a zavarkeltésre épít, csak ezen a szinten az értékek zavarkeltésére azáltal táplálható, ha a híreket zavarjuk össze. És a trükk nem az egyszerű cáfolat, hanem az alternatív hazugságok gyártása, melyben az igazság is csak egy lehetőség lesz a sok közül, és azt se tudjuk róla, hogy igazság-e.

A kommunikációelméletekben beszélünk beszédaktusról, hogy a szó maga is cselekvés. A bosszú ígérete a beszédaktus-elmélet szerint a következő: 

A bosszú ígérete kötelezi az egyént, a közösséget, a nemzetek szövetségét stb., hogy cselekedjék. Ha nem történik cselekvés, a fenyegetőző elhiteltelenedik. (Gondoljunk csak arra, Putyin hány vörös vonalat húzott már a háború elkezdése óta és egyiket se követte cselekvés.) Ugyanakkor ez az ígéret a másikat elgondolásra készteti, hogy konszenzust keressen, s ne sodródjék bele az erőszakba. Ilyenformán a bosszúnak két arca van, az egyik, hogy a felek beleragadnak a konfliktusba, a másik, hogy lebegtetése miatt óvakodnak tőle. Az orosz-ukrán konfliktusban Ukrajna NATO csatlakozási szándéka azonnal kiváltotta az orosz fél bosszúfenyegetését. Mindennek nem komolyan vételét ma már az elemzők többsége hibának minősíti. Ha az orosz fél lelkének mélyére ásunk, a „nem komolyan vétel” frusztrációját találjuk. Minden ember szükséglete és így egy nemzeté is, hogy vegyék komolyan. Ezt a fajta szükségletet ki kell elégíteni, ami alatt nem azt értjük, hogy ebben a NATO kiterjedtségének bármi szerepe van, ez csak egy utolsó csepp, egy ürügy.

Zsolt Péter