A magyar pártoknak több típusa létezik. Vannak, amelyek jók itthon, de külföldön kevésbé. Vannak, amelyek nem annyira erősek itthon, de külföldön számolnak velük. S vannak, amelyek se itthon, se külföldön nem mérvadók. Az Európai Unió és Parlament – bármennyi kritika éri őket – továbbra is fontos. A nemzetközi szervezetek – s nem csak az említett kettő – tükrei a magyar politikának.  

A politika mindig két síkon zajlik: belpolitikailag és nemzetközileg. Sok párt küszködik azzal, hogy az egyik szinten jól teljesít, a másikon nem. Mondhatjuk persze, hogy a belpolitika a döntő, vagy másképpen a választások megnyerése, de ne gondoljuk, hogy csak ez számít. Nagyon is komoly súlya van, hogy egy-egy belpolitikai fejleményre hogyan reagál az európai szervezet- és intézményrendszer.

Vegyünk három példát.

Az első a Jobbik példája. Volt idő, amikor ez a párt belpolitikailag kifejezetten jól teljesített, hiszen tartósan 20 százalék körüli eredményt produkált, s úgy nézett ki, akár nagy párt is válhat belőle. Csakhogy sajátságos radikalizmusa miatt nemzetközileg semmilyen legitimációja nem volt, s ettől folyamatosan szenvedett (és részben szenved ma is). Mindenesetre nemzetközi elismerés híján a párt népszerűsége itthon is elkezdett erodálódni, és az elmúlt években a Jobbik elég érdekes változásokon ment keresztül.   

Második példánk a kormánypárt. A Fidesz fejlődése sok-sok éven át bel- és külpolitikailag egyformán, mondhatni: jó úton haladt. A rendszerváltás utáni első időszakban a Fidesz az európai liberális pártcsalád tagja volt, Orbán Viktor pedig a család alelnöke. Később (a Fidesz első kormányzása idején) átnyergeltek az Európai Néppárthoz, de még mindig párhuzamosan futott a hazai és a nemzetközi elismertség. Mára azonban a Fidesz már nem tagja a Néppártnak és más pártcsaládnak sem. Bizonyára nem lehet könnyű megélni egy itthon négy kétharmadot elérő pártnak, hogy képviselői függetlenek. Ebből a megközelítésből válik érthetővé a miniszterelnök célja: az Európai Unióban változásra van szükség. Amit most értsünk úgy, hogy a Fidesznek újra legyen pártcsaládja, és az méretében ne kicsi legyen.

A harmadik példa pedig a Demokratikus Koalíció. Ezt a pártot – teljes jogú tagszervezetként – épp a minap vették fel az Európai Szocialisták pártjába. Ha abból indulunk ki, hogy itthon régóta a DK a legerősebb (s olykor úgy tűnik: az egyetlen) ellenzéki párt, akkor hozzátehetjük: belpolitikai erejét immár a nemzetközi szinten történt fejlemény is megerősíti. Az ilyesmi kétségkívül önbizalomnövelő. De az is tény: lesz még konfliktus abból, hogy az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójában mostantól két teljes jogú magyar párt ül.

De lépjünk is túl e három példán, és nézzük milyen tanulságok adódnak számunkra.

Nagyon általánosan fogalmazva az a tanulság, hogy a nemzetközi szervezetek a mai politika rendkívül fontos részei. Retorikailag lehet persze bírálni őket, s megkérdőjelezni demokratikus jellegüket, vagy elszakadásukat a néptől. De mégsem célszerű leragadni azon a ponton, hogy milyen deficittel küzdenek ezek a szervezetek és intézmények. Ennél sokkal fontosabb megérteni, hogy a fejlett nyugati világ politikusainak és állampolgárainak miért fontosak annyira ezek az intézmények és az általuk képviselt értékek.

Erre azért is kell felhívnunk a figyelmet, mert a magyar közéletben Európának – minden látszat ellenére – marginális szerepe van. Az állampolgárok keveset tudnak róla, tudásuk pedig nagyjából pártpolitikai. Jó esetben tudjuk, melyik magyar párt melyik pártcsalád tagja. Vagy azt, hogy a magyar kormány régóta küzd Európával. És itt nagyjából meg is áll a tudomány, és megcsappan az érdeklődés.

Márpedig lenne min elgondolkodni. Például azon, hogy a ma is működő európai intézményrendszernek (azaz nem csak az EU-nak és az Európai Parlamentnek) hosszú évtizedekre nyúlnak vissza az alapjai. Ezek az intézmények a 2. világháború után két egyenrangú cél érdekében jöttek létre: egy érdekbeli (ha tetszik: gazdasági, mint az Európai Unió elődje, az Európai gazdasági Közösség) és egy filozófiai cél játszott itt szerepet. Az érdekek szintjén meg kellett kezdeni összeegyeztetni az addig divergáló nemzeti érdekeket és gazdaságilag újra kellett építeni a háború utáni Európát. A filozófia szintjén pedig meg kellett határozni egy új kompozíciót, az egységes Európát, s annak alapvető értékeit. Az akkori konkrét gazdasági célokon talán túllépett az idő. De a filozófiai célok ma is aktuálisak, s vannak olyan fontosak, hogy ismerjük és tiszteljük őket.   

Ez annak a tolerancia-ajánlatnak a másik oldala, amelyről a magyar kormány annyit beszél.

Csizmadia Ervin