Az európai politikát másodlagosnak, kicsit érdektelennek tartjuk mi magyarok, és általában az európai polgárok is. Minden a nemzeti szintű témákról szól, akár egy budapesti kerület vagy kisváros apró-cseprő ügyei is sokszor érdekesebbek, mint a kontinensszintű mozgások. Mégis Orbán Viktort mintha már hosszú évek óta elsősorban a politika ezen szintje érdekelné. Miért lehet ez így, ha a szavazók szemében főleg a hazai szint számít?

A magyarázathoz kicsit a múltba kell tekintenünk. A II. világháborút követően az egységes Európa gondolata, bár a polgárok – és a politikai elit nagy részének – fejében fel sem merült, vagy legfeljebb abszurd utópiának tűnhetett, néhány meghatározó vezetőnek (akiknek gondolatairól az Alapító atyák sorozatunkban részletesen is írunk) elérendő céllá, az újabb kontinensméretű katasztrófa megelőzésének eszközévé vált, és néhány év alatt le is fektették a korábban elképzelhetetlen közösség alapjait. Sok fontos politikus volt ebben az időszakban Nyugat-Európában, az utókor számára mégis ők, az Európa-gondolat alakítói lettek igazán nagy formátumú vezetők.

Ez azóta sincs másképp. Bár az Európai Unió és elődszervezetei mindig, minden országban másodlagos szerepet töltöttek be a belpolitikához viszonyítva, a legfontosabb politikusok azok lettek, akik képesek voltak formálni az EU-t és a mögötte álló eszmeiséget. Ez az eszmeiség ugyanis semmiképpen sem statikus: bár sokan szeretnék úgy látni és láttatni, mint egy, az ’50-es években kőbe vésett gondolatot, ami kijelölt egy utat, amin azóta – hol lassabban, hol gyorsabban – halad Európa, ez korántsem igaz. A régi gondolatok a mai napig meghatározóak (ez abból is látszik, hogy minden reformer szeret az alapítókra hivatkozni), de minden korszakban átalakultak, mindig voltak, akik alakították azt, hogy mi is Európa, és hogyan is viszonyulnak hozzá a nemzetállamok.

Az Európa-gondolat fejlődését a Lisszaboni Szerződés sem állította meg. Sőt, a 2010-es években is azok a politikusok váltak igazán nagy formátumúvá, akiknek volt elképzelésük arról, milyen irányba kell haladnia az Uniónak: Angela Merkel és Emmanuel Macron is komoly tervekkel állt elő, ezek pedig meghatározták az Európáról való gondolkodást, még akkor is, ha a konkrét célkitűzések nem is valósultak meg mind.

Ezt a trendet felismerte az az oldal is, amely a legkritikusabb az EU-val szemben. Ma már nagyon kevés párt próbálja elérni azt, hogy országa kilépjen az Unióból, sokkal jellemzőbb, hogy a maguk képére kívánják formálni azt. Az euroszkepticizmus ma már nem az Unió megszüntetésére, hanem radikális átalakítására törekszik, és Orbán Viktor új EP-frakciója ebben kíván élen járni.

Ez az oka tehát annak, hogy Orbán és több más politikus is kiemelt figyelmet fordít az európai színtérre, és annak megújítására is: lehet, hogy a napi politikai sikerek kulcsa nem ez, de hosszú távú hatást csak így lehet kifejteni. Ezenfelül Európa alakítása során kialakulnak nemzetközi szövetségek is, amik elengedhetetlenek egy olyan, több cikluson átívelő kormányzáshoz, mint amilyen a Fideszé.

Az Orbán-féle oldalnak egy részről igaza van abban, hogy az európai gondolat nem egy befagyott, megváltoztathatatlan idea, hanem egy folyamatosan alakuló eszmeiség, amihez minden generáció hozzáteszi a magáét, így van létjogosultsága annak, hogy ő és harcostársai radikális változást követeljenek.

Akkor viszont téved ez a tábor, amikor azt állítja, hogy az alapító atyák egy, a maitól egészen eltérő struktúrát fektettek le, és attól nem is kívántak elmozdulni, ezért kell visszatérni egy régebbi állapothoz. Ahogy az európai színteret kialakító politikusokat bemutató írásainkból is kiderül,

Ráadásul egy olyan gondolat, ami első ránézésre a polgárok mérsékelt érdeklődése miatt elhanyagolhatónak tűnik, de az igazán nagy formátumú politikusok számára megkerülhetetlen, ezért is foglalkozik vele Orbán Viktor és sokan mások Európában, és ezért nem lenne rossz, ha az ellenzéki szereplők is mélyebben elgondolkoznának azon, szerintük milyen irányba is kellene tartson az Unió.

Rajnai Gergely