Egy filmben. Illetve a történet alapjául szolgáló könyvben. A Vörös, fehér és királykék című bestseller politikai eszkapizmus a javából, egyben jókora csavar az egyik agyonhasznált amerikai filmes klisén. A mű mégis több mint egy klasszikus történet új köntösben, legalább annyira szól a politikáról, és a valóság formálásának módjairól, mint arról hogyan érzékenyítsünk, és hogyan ne.
Ha csak tehetem, nyáron igyekszem kerülni a szakmai könyveket. Általában történelmi regények, igaz történetek, önéletrajzok váltogatják egymást habkönnyű strandolvasmányokkal. Most mégis kezembe került ez a könyv és kiváncsivá tett, hogy “mit tud”. Vajon csak a szokásos történet pepitában? Egy európai miniállam sármos hercege beleszeret egy amerikai lányba/az Egyesült Államok elnökének lánya külföldön beleszeret egy helyi srácba, ám rájönnek, kapcsolatuk sosem működne, végül mégis győz a mindent elsöprő szerelem?
Valószínüleg, ha nem épp akkor kezd el a Libri a gyermekvédelmi törvényre hivatkozva bizonyos könyveket lefóliázni, vagy nem két napig bírja az Amnesty International szivárványos padja, továbbá Ungár Péter nem nyilatkozza azt a Pride-hónap kapcsán, hogy tegyük túl magunkat azon, hogy léteznek meleg emberek és igyekezzünk konstruktívabb vitát folytatni ezen a területen (is), akkor nem kezdek bele a könybe. Így viszont úgy éreztem csak akkor tudok tisztán látni az úgynevezett szivárványpropaganda kérdésében, ha elolvasom a kötetet.
Első észrevételem, hogy a könyv nagyon jól mutatja be az elnökválasztási kampányok, illetve általában az amerikai politika világát, annak nyers valóságában. A második az, hogy annak ellenére, hogy a szerző a kőkemény valóságból indul ki, mégis egy alternatív politikai valóságot kínál, részben reakcióként Donald Trump 2016-os győzelmére. Ilyen is lehetne Amerika, ha megértőbb volna, ha az emberek bátrabbak lennének stb. Ugyanakkor pont amiatt, hogy egy álomvilágot teremt, néha rendkívül leegyszerűsítő, főleg európai szemmel. Habár a szereplők küzdenek a külső elvárások terhével, a hagyományok, illetve a családi örökségeik által teremtett konfliktusokkal, a probléma feloldása túlságosan is magától értődő. Végül mindenki elfogadó, közvetlen környezetük kiáll a szereplők mellett, elítélve azokat, akik nem haladnak a korral, morális győzelmet aratva. Tiszta Hollywood, tényleg forgatókönyvíróért kiállt.
Csakhogy a valóság ennél bonyolultabb, főleg Magyarországon. A könyv gyenge pontja pont arra mutat rá, miért nem segít a konfliktusok feloldásában, ha a semmiből egyszercsak megjelenik egy szivárványszínű pad. Nyilván, aki eleve támogató, abban jó érzést kelt, azonban, akinek az elfogadás nem evidens, azt nem segíti a megértésben. Az ellenzők számára az ilyen típusú érzékenyítés inkább fenyegető semmint edukatív. Éppúgy úgy fogják érezni, hogy külsőleg rájuk kényszerítenek valamit, mint akik csak szeretnék nyugodtan megélni identitásukat. Inkább csak olaj a tűzre, amelynek következtében mindkét fél úgy érzi még erősebben kell védelmeznie a maga igazát.
Kell-e tehát védeni a gyerekeket az ilyen könyvektől?
Úgy vélem, épp csak annyira amennyire az egyéb felnőtt tartalmú irodalomtól.
Attól még, hogy heteroszexuális párokról szól, nem adunk Júlia regényt egy gyerek kezébe.
Ha a kormány valóban komolyan gondolja, hogy a család dolga edukálni szexuális téren a gyerekeket, akkor a felnőttek dolga megvédeni őket az általuk károsnak vélt tartalmaktól, nem az államnak, vagy a piacnak. Akár “becsomagoljuk” a konfliktusainkat, akár “közszemlére” tesszük őket, valójában a könyv rámutat arra, hogy egyik hozzáállás se visz közelebb azok feloldásához. A beleélőképesség erősítése, a létező társadalmi egyenlőtlenségek, és frusztrációk enyhítése, a különböző generációk, ideológiák, osztályok közötti átjárás elősegítése inkább, azonban ezek jóval komplexebb feladatok, mint egy könyv lefóliázása, vagy egy pad lefestése.
Lakatos Júlia
