A zenészek életrajzi filmjei nagyon divatosak. A muzsikát mindig jól össze lehetett fűzni a politikai, társadalmi körülményekkel. Hiszen a művészet mindig ki volt és van téve a politika elvárásainak.
Az egyes művészeti ágak politikai érzékenysége sokat változott. A 20. század második felében már nem a festészet, nem is annyira a film, hanem a könnyűzene a terület, amely a társadalmi mondanivaló megfogalmazása és viszonylag széles tömegekhez való eljuttatása miatt fölértékelődött a politikai döntéshozók számára.
Ismeretes, hogy Haydn búcsúszimfóniája úgy született meg, hogy a zeneszerző finoman jelezni kívánta Esterházy Miklós hercegnek: szabadságot kellene biztosítani a zenekar tagjainak. A történet nem csoda önmagában, hiszen az uralkodókhoz hasonlóan a főurak is presztízskérdésnek tekintették a zenei mecenatúrát, és sokan maguk is aktívan játszottak valamilyen hangszeren. Európa koronás főiből akár a 18., akár a 19. században össze lehetett állítani egy szimfonikus zenekart – bár alighanem az együtthangzással adódtak volna gondok.
De nemcsak a királyok és arisztokraták zenéltek, hanem a tömegek is. A nacionalizmusok korán fölismerték, hogy dallammal lehet hatni a hazafias érzelmek fölkeltésére. A 20. században a könnyűzene kialakulásával a határok szinte nyitottá váltak: mindenki ugyanazokat az együtteseket hallgatta világszerte. A jazz volt az első olyan műfaj, amely Amerikából hódította meg Európát. Az új stílus terjedése már jelezte a kultúra amerikanizálódásának a kezdetét, mintegy jeleként annak, hogy a Nyugat zeneileg is kezd egységessé válni, a kultúrák összesimulnak (pl. amikor az I. világháború idején az afroamerikai katonák eljátszották jazz-formában a Marseillaise-t, kedveskedve a meglepett francia vendéglátóknak). A rádió, majd a II. világháború után a televízió elterjedése, a nagy lemezgyártó társaságok kialakulása, majd az angol nyelv világnyelvvé válása megalapozott egy egységes kultúrának, amelynek fő kifejezési módja a könnyűzene volt. Nem véletlen, hogy számos film idézte meg a híres együtteseket, mint a Beatles vagy a Queen. Freddie Mercury életét a Bohém rapszódia, az ABBA együttes történetét a hasonló nevű komédia mutatta be. Utóbbi dalaiból szőtték össze a Mamma Mia! című filmet. Elvis Presley-ről beszélni sem kell, hiszen a Király már életében mozivászonra költözött, és halála után több filmben alakították. Legutóbb a 2022-es Elvis idézte meg az alakját.
Hogy a zenei téma nem korlátozódik a felnőtteknek szóló alkotásokra, azt jelzi, hogy számos jellegzetes zenészkarakter megidéződik az antropomorf állatok világában játszódó Énekelj! című animációs filmben (2016), amelynek cselekménye egy zenés tehetségkutató show körül bonyolódik: Mike, az elegáns, panamakalapos, szívtipró fehér egér alakjában nem nehéz fölismerni Frank Sinatra karakterét, ahogyan Johnny, a gorilla rocksztár alakja részben megidézi frizurájával Elvis Presley-t. Mások általánosabb karakterek: az érzelmes punk (Ash, a tarajos sül), vagy a háziasszonyból lett énekesnő (Rosita, a malac).
Megállapítható, hogy azok a könnyűzenei előadóművészek váltak filmhőssé, akik valamilyen értelemben lázadtak a koruk ellen. Az együttesek bizonyos politikai protest érzelmeket fejeztek ki – például Elvis a faji megkülönböztetéssel, a Beatles a vietnami háborúval és az észak-írországi Troubles („bajok”) idején a brit biztonsági erők akcióival szemben. Másrészt vannak olyan muzsikus hősök, akik extravagáns életvitelük, nyíltan vállalt identitásuk miatt hálás filmszereplők: Freddie Mercury például zanzibári indiai származásúként és melegként egyaránt kilógott a kor angol társadalmából. Részben ugyanez a társadalmi nonkonformizmus, valamint egyes csoportok melletti kiállás az oka Elvis és John Lennon népszerűségének. Nem beszélve arról, hogy mindhárman meglehetősen önpusztító életmódot folytattak, és, eltérően bár, de tragikus halált haltak.
Érdekes, hogy a magyar moziban a zenész életrajzi filmek nem terjedtek el. Ez magyarázatot igényel Bartók Béla és Kodály Zoltán országában. Talán az egyik ok, hogy a 20. században Magyarországon a zenét gyakrabban fölhasználták a kormányzatok részéről a propaganda eszközeként, mint Nyugaton (irredenta dalok, csasztuskák, „szovjet operettek”, operettfilmek, mint az Állami áruház vagy a Dalolva szép az élet). A diktatúrák mindegyik előszeretettel daloltatták a jónépet. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy a politika egyik leágazása a zenepolitika volt. A beat aztán hadat üzent a népieskedésbe csomagolt szocialista zenepolitikának, az Illés zenekar föltűnésével. Közben kialakult a táncház mozgalom, amelynek engedélyezése a hatalom részéről óvatos ellépést jelentett a népzene tolerálása, valamint a határon túli magyarság kultúrájával való megismerkedés megtűrése felé. Később jött a rock, majd a punk, a rendszer legvégén meg a skinhead zene.
Lényegében ez az ellenzéki lendület megágyazna beat-, rock- és punkfilmeknek, valójában azonban nem látunk ilyen filmeket. Ennek oka pedig az, hogy bár ezek az irányzatok antikommunisták voltak, tehát elvileg beilleszthetők lennének a mai kultúrpolitikába – csakhogy ezek az irányzatok (különösen a punk) filozófiájukból fakadóan elit- és tekintély-ellenesek. Márpedig a magyar politika az 1990-es években éppen a tekintély helyreállításának igényével lépett föl. Számára a történelmi idő kizökkent a kommunista diktatúrával, és ezt kellett helyrebillenteni. A könnyűzene Nyugaton rebellis volt – azon tekintélyek ellen lázadt, amelyet a jobbközép oldal restaurálni kívánt: a magántulajdon, a család, a nagy történelmi egyházak tekintélye ellen. A baloldal pedig soha nem tudott 1990 után mit kezdeni a fiatalos, lázadó, nem rendszerkonform kulturális szereplőkkel. Innen nézve ma egy ilyen film kevéssé tűnik életszerűnek.
Paár Ádám
