Minden nemzet küzd történelmi traumáival, de vajon mit tehetünk, hogy ne termeljük őket újra a napi szintű politikai csatározás által? Lakatos Júlia blogbejegyzése.
A minap láttam a Futótűz című színdarabot, amely épp a történelmi traumák családokra gyakorolt hatásával foglalkozik. A cselekmény lényegtelen számunkra. Azért hozom ide mégis, mert az előadásban egy ponton az egyik szereplő a megtapasztalt borzalmak láttán bosszút kíván állni az elkövetőkön. Ebből egy olyan eszmecsere alakul ki a főszereplővel, ami azt vezeti le, hogy mindenki mindig jogosnak véli a bosszúállást, azonban a neki kárt tevő is valamire reakcióul tette cselekedetét. Mit fog tanulni valaki abból, ha neki is fájdalmat okoznak? Semmit, csupán ismét indokolva érzi a bosszút, s ez nem vezet valódi megoldáshoz. Aki bosszút áll, áldozatból maga is elkövetővé válik, s továbbörökíti a traumát.
Habár a darab nem tud a problémára megoldást, a főszereplő egy ponton azt javasolja, hogy a személyes szabadság keresése, azaz a helyzetből való kilépés kiútként szolgálhat. De mit jelenthet ez a hazai politikai élet kapcsán, már ha egyáltalán alkalmazható erre a kérdésre? Azt, hogy nem teszünk semmit, miközben körülöttünk folyamatos konfliktusok dúlnak? A kivonulás, tiltakozás, lojalitás gondolati hármasa közül az első gyakorlása? Nem gondolom. Azt azonban igen, hogy van abban igazság, hogy a sérelmek folyamatos felhánytorgatásából nem lehet tanulni, nem lehet általa megtörni a korábbi történelmi mintákat.
Politikai törésvonalaink jelentős része valamilyen történelmi traumán alapszik, s a különböző oldalon állók mindig fognak találni valamilyen érvet, hogy igazolják a saját álláspontjuk helyességét. Nem túlzás, hogy Magyarországon családtörténet alapján nagy valószínűséggel megjósolható melyik politikai oldalra szavaz valaki. Mégis, ahogy egyre inkább elterjedtebbé válik a magánéletben a transzgenerációs traumák feldolgozása, egyre többen lesznek, akik nem ezen törésvonalak mentén kívánják meghatározni magukat, s akikre nem fog hatni a jelenlegi, történelmi traumákat továbbörökítő, tábormentalitáson alapulú politika, amely a legnagyobb jószándékkal (hiszen a nemzetet meg kell védeni a másik oldal hatalmától) mégis kirekesztő, revansista.
A történelmi traumák továbbörökítésének elutasítása, vagy ha úgy tetszik a “bosszúállás” körének megtörése ugyanakkor nem jelent apolitikus magatartást. Nem a politikából való kivonulást jeletni. Épp ellenkezőleg. Tiltakozást a politika jelen formájával szemben. Gyakran mondják, hogy olyan a politikánk, olyan a demokráciánk, amilyenné tettük. Habár némiképp sarkításnak érzem ezt a gondolatot, abban mégis hiszek, hogy a politika reflektív műfaj.
S a politikusok reagálnak a feléjük érkező impulzusokra.
Ha politikailag nem kifizetődő a régi sémák mentén működni, idővel változást idézhet elő a tömeg.
Ehhez azonban szükséges, hogy többet beszéljünk arról, hogy a szemet-szemért elv rövidtávon győzelmet okozhat, hosszútávon azonban ödögi kört teremt.
Lakatos Júlia
