Paár Ádám a karácsonyra közeledve szubjektív könyvajánlót közöl néhány olyan könyvről, amely a Méltányosság Politikaelemző Központ témáihoz (filmek, pártok, nyugatosság) kapcsolódnak.

A Méltányosság Politikaelemző Központon belül fő kutatási területem a filmek (irodalom) és az egyének, közösségek, társadalom kapcsolata, valamint a pártok és pártrendszerek. Ehhez kapcsolódóan ajánlok pár olvasnivalót. Lesz köztük az intézet munkatársai által írott könyv, és mások által publikált könyvek is.

A film és politika kapcsolatához jó bevezetőt nyújt Takács Róbert Hollywood a vasfüggönyön túl című monográfiája. A Politikatörténeti Intézet kutatója adatolja az amerikai film befogadásának útját, a kezdeti elutasítástól (1949-1953 az amerikai film lassú elfogadásáig, amely odáig tart, hogy 1987-ben már több észak-amerikai készítésű filmet vetítenek a mozikban, mint szovjetet. Külön érdeme a könyvnek, hogy rámutat a folyamatosságra a Horthy-korszak és az 1949 utáni korszak között kultúrpolitikai tekintetben: mindkét rendszerben hajlamosak voltak elutasítani a hollywoodi film javát, mint a szex, vér és gátlástalanság orgiáit.

Bár e tekintetben érdekes pártpolitikai, sőt a pártpolitikát átmetsző tendenciákra figyelhetünk föl: az 1945 utáni koalíciós korszakban a Hollywood-hoz való viszony részben illeszkedett a bal-jobb törésvonalra, részben átmetszette ezt, amennyiben a háború előtti konzervatív és a háború utáni kommunista kultúrkritika egy oldalra került az amerikai film megítélésében. De ahogyan Nyugaton, úgy Magyarországon is lassan teret nyer az a vélemény, hogy Hollywoodnak számos értéke van. Végül az 1980-as évekre mind Nyugaton, mind Keleten Hollywood dominanciája elsöprővé vált. Erénye tehát a könyvnek a szinkronitás, az 1945 előtti és utáni, továbbá a nyugati, kapitalista és keleti, kommunista folyamatok párhuzamosságainak bemutatása.

Ha már film és Hollywood, haladjunk tovább, szűkítve a fókuszt az államokról az egyénre. Thylo Widra német filmes újságíró 16 könyvet írt, olyan hírességekről, mint Alfred Hitchcock, Ingrid Bergman vagy Romy Schneider, tagja több német filmtudományi társaságnak, ezért elismertnek számít a filmes újságírás terén. 2020-ban jelent meg Grace című életrajza. A színésznőből lett monacói hercegné, Grace Kelly uralkodói pályája sokak szemében példája a sorstragédiába fordult tündérmesének: idén, szeptember 14-én lesz 30. évfordulója annak, hogy Grace Kelly elhunyt egy tragikus autóbaleset következtében.

Monacói hercegnéként alkalmazkodnia kellett a konvenciókhoz, hiszen egy uralkodó hitvese nem nyilváníthatta ki szabadon az érzelmeit. Grace élete a példa, hogy a politika nem egyszerűsíthető le intézményekre. Egy személy is képes befolyásolni a politikát a maga szűk körében. Például Grace tapintatosan igazodott a monacói közvélemény hangulatához (így lemondott a Hitchcock által fölajánlott Marnie főszerepéről – egyébként maga a pápa is kérte erre a mélyen katolikus hercegnét), és ügyesen kezelte férje és a francia elnök, De Gaulle viszályát az 1962-es francia-monacói „hideg operettháború” idején. Diplomáciai érzékével, természetes kedvességével és szerénységével, valamint számos jótékonysági alapítványával sikerült megkedveltetnie a sokak által hivalkodónak, rongyrázó elit luxus-strandjának érzett Monacót külföldön.

Már áttérve a pártok és pártrendszerek témájára, feltétlenül ajánlom a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársai által 2021-ben írott Uralkodó párt című könyvet. Öt szerző (Csizmadia Ervin, Lakatos Júlia, Novák Zoltán, Paár Ádám, Rajnai Gergely) arra vállalkozott, hogy a Fideszt, mint domináns pártot nemzetközi perspektívában értelmezze. A könyv nyolc fejezeten keresztül mutatja be a Fidesz történetét, múltképét, demokrácia-fölfogását, de nem önmagában, hanem nemzetközi összefüggés-rendszerbe ágyazva. Minden egyes fejezetben a Fidesszel egyenrangúan kerülnek bemutatásra a külföldi domináns pártok, Indiától Svédországig, Skóciától Tajvanig. De előfordul, hogy egy régióban egy párt domináns szerepre tör, illetve megvalósítja azt. Rajnai Gergely idézi például V. O. Key amerikai politológust, aki valószínűleg először használta a domináns párt kifejezést 1949-ben, utalva az Egyesült Államok déli tagállamaiban a Demokrata Párt beágyazottságára. Ma már ezek az államok általában a Republikánus Párt fellegvárai, ami jól mutatja, hogy bizony egy régió politikai, választási mintázata képes változni, ami akár jó hír is lehet az ellenzék számára. Ám ezért dolgozni kell. Továbbá fontos tanulság, hogy a diktatúrázás nem megy semmire. A világ vizsgált domináns pártjai közül legalább négy és fél demokráciában került hatalomra (nem egyszer, mint Indiában, a domináns párt volt záloga a demokráciának és joguralomnak, mert ellenfelei léptek föl nem-demokrata és nem-liberális programmal). A domináns pártok általában képesek szolgálni a stabilitást és a modernizációt, a nyugatosodást, ám amint elkényelmesednek a hatalomban, és lemondanak a megújulásról, jelentkeznek a repedések mind a pártban, mind a rendszerben. Ilyen és hasonló tanulságok is olvashatók a könyvben.

 Három a magyar igazság, egy a ráadás: a kultúra egy területével (film) vezettük be az ajánlót a szocializmus idején, úgy illik, hogy másokkal (színház, zene) fejezzük be, ugyanebből a korból. Annál is inkább, mert a zene is kedvelt a Méltányosságban. A Jákfalvi Magdolna által szerkesztett Szocoper: Az operett újjáépítése 1949-1956 között című kötet egy elfeledett, még a filmnél is marginálisabban kezelt témát dolgoz fel: a kommunista kultúrpolitika által igaztalanul „kispolgári giccsként” elítélt operett továbbélését a szocializmus idején. Igen, a rendszer ebben is kétarcú volt: egyrészt harcolt az operett ellen, másrészt rájött, hogy a nézőket nem lehet megfosztani tőle, és ráadásul a fülbemászó dallamokkal kevert felszínes optimizmust sugalló mesék levezetik a feszültséget. Olyan világot mutatnak, ami nincs, de mindenki vágyik rá.

Bármelyiket tesszük a fa alá, mindenképpen olvashatunk a Méltányosság kedvelt témáiról.

Paár Ádám