Az ENSZ közgyűlése 2005-ben az auschwitzi koncentrációs tábor fölszabadulásának napját, január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. De ki gondolt arra a 20. század elején, hogy 6 millió embert pusztítanak el Európa közepén? A Hervey házaspár, akik megtestesítették a közhelyesen elgondolt asszimilált, jó módú, művelt zsidó polgárt, biztosan nem sejtették, mi vár az unokáikra.
Talán meglepő lesz, hogy a holokauszt nemzetközi emléknapja kapcsán a II. világháborúnál, a nürnbergi faji törvényeknél, sőt a hitleri hatalomátvételnél is korábban kezdem a mostani bejegyzést. Ha azt mondjuk, hogy mikor volt a magyarországi zsidóság aranykora, akkor vitathatatlanul az Osztrák-Magyar Monarchia időszakát kell említenünk.
1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának pillanatában még kevesen lát(hat)ták, hogy ezzel nemcsak a birodalomnak van vége, hanem a polgári szabadságjogok is veszélybe kerülnek. A Monarchia helyén marakodó utódállamok jogfosztó intézkedései, a mindenféle színű (vörös, fehér, fekete, barna, zöld) terrorok emlékezete miatt az utódok aranykorként tekintettek vissza a dualizmus fél-liberális korszakára, függetlenül a közjogi harcoktól, az idegesítő osztrák bürokráciától, az agrárius-merkantil ellentéttől és a nemzetiségi kérdéstől.
Bár az antiszemitizmus időről időre mind a két birodalomrészen megerősödött (Karl Lueger osztrák keresztényszocialista politikus, a ciszlajtániai antiszemitizmus egyik zászlóvivője 1897-től kezdve tizenhárom éven keresztül volt Bécs polgármestere), ám a Ferenc József-i birodalomnak sok hibája és gyengesége mellett volt egy vitathatatlan erénye: komolyan vette a zsidóság egyenjogúsítását, és ezzel a felzárkózást a liberális jogkiterjesztés tekintetében a Nyugathoz (ellentétben például a szomszédos Romániával, vagy éppen a cári Oroszországgal). 1867-ben a magyarországi zsidók elnyerték az állampolgári jogokat, 1895-ben pedig az izraelita vallást is az úgynevezett bevett vallások közé emelték – igaz, heves viták közepette, amelyek részét képezték a 19. század végi kultúrharcnak.
Természetesen a kapitalizmus kritikája éppúgy, mint nem egy nyugati országban is, összefonódhatott az antiszemitizmussal. Ez a tragikus jelenség nemcsak Magyarországon alakult ki, hanem Oroszországban, Franciaországban, Romániában és az Egyesült Államokban is. De Ausztriában és Magyarországon hajlamosak voltak csak a szépet és jót meglátni, és nem vettek tudomást a közélet sötét fellegéről – az osztrák Luegerről, Schönererről, vagy Magyarországon Istóczy Győzőről, Verhovay Gyuláról. Egyszóval azokról, akik már ekkor a jogfosztás hívei voltak, és kikövezték az utat az állami diszkrimináció előtt.
Ha az olvasónak esetleg kétsége támadna, hogy nem a jól ismert politikatörténetet akarom-e fölmondani egy bejegyzésben, akkor megnyugtatom: írásom következő részében nem lesz szó sem zsidótörvényekről, sem kvótákról, sem rendeletekről, sem számarányokról. Lehetne bőven statisztikákat idézni, ám a személyes történetek többet mondanak a száraz tényeknél. Egyetlen, jórészt ismeretlen személy révén próbálom érzékeltetni az elveszett aranykor érzetét.
Dr. Hervey Armand Dezső királyi vegyész 1915. november 30-án hunyt el, 44 éves korában, a Városligeti fasor 9. szám alatt. Egy hónappal később követte a sírba hitvese, az oroszországi születésű, 32 éves Hervey Armand Dezsőné, született Aschkenásy Izabella. A házaspár a Salgótarjáni úti régi zsidó temetőben nyugszik. A pár Budapest egyik patinás részén, a VI. kerületben, a Hermina út 35/d szám alatt, a Városliget közvetlen szomszédságában lakott. Milyen megállapításokat tehetünk a Hervey-házaspár életszínvonaláról az ismert források tükrében? A házaspár egyesített hagyatékai alapján egy olyan jómódú család képe bontakozik ki, amely az életnívó tekintetében a budapesti nagypolgári színvonalon élt, a műveltség tekintetében pedig meg is haladta ezt a szintet.
Nem csupán a Hermina úti ingatlan háztartásában talált magyar és külföldi készpénz összege, a bútorok, az ékszerek, a festmények és a perzsaszőnyegek nagy száma és minősége, hanem a Hazai Automobil Részvénytársaságnál elhelyezett két Daimler automobil is tanúskodik a Hervey család vagyonosságáról. A háziak – a kornak megfelelően – adtak a reprezentációra. Ennek jó példája, hogy csupán a szalonban tizenhat, az ebédlőben nyolc, a hálószobában három kép töltötte ki a falfelületet. A huszonhét, eltérő technikákkal és műfajban készült kép feltehetően elsősorban a reprezentációt szolgálta. A szobák berendezése, a reprezentációs eszközök nagy száma arra utal, hogy a háziak gyakran fogadtak vendéget.
A ruhatár arra enged következtetni, hogy a házaspár élénk társasági életet élt (a férjnek például tíz darab öltönye, az özvegynek tíz darab kalapja is szerepel a leltárban). A személyes tárgyak között figyelemreméltó a – valószínűleg nem tételesen összeszámlált, csupán becsült – 800 kötet, túlnyomórészt vegyészeti, szépirodalmi és jogi témájú könyvállomány (a leltározó ezeket a témákat emelte ki).
Hervey érdeme, hogy feldolgozta és megjelentette Kolozsvári Cementes János erdélyi alkimista kéziratát, amelyet a Nemzeti Múzeum kézirattárában őriztek. Tudománytörténeti művén kívül egy 1902-ben kiadott kisebb tanulmánya, a „Szikes talajok javításáról” megtalálható a Szabó Ervin Könyvtárban. Az 59 oldalas mű előszavában Hervey köszönetet mond Darányi Ignác földművelésügyi miniszternek, „ki kegyes volt engem 1899. év folyamán tíz havi tanulmányútra Franciaországba kiküldeni, hogy ott a sós és szikes talajok tanulmányozásával foglalkozzam.” Boldog időszak volt az, amikor egy tudós a kultuszminisztérium anyagi támogatásával utazhatott külföldre, és folytathatott ott tanulmányokat!
Nem tudjuk, mi történt Hervey gyermekeivel, unokáival. Két fia volt, Gábor Béla és Jenő Béla. Az ő lehetőségeiket a numerus clausus és a zsidótörvények már szűkebbre szabták, mint a szüleikét. Hervey-t és feleségét a sors megkímélte attól, hogy közvetlenül szemléljék polgári világuk összeomlását, a 19-es Tanácsköztársaságot és az ellenforradalmat, fehérterrort, majd a numerus clausust. Mindez végső soron az I. világháborúnak volt köszönhető, amely – azonkívül, hogy szétzúzta a régi rend kereteit – felhúzta a zsilipeket az erőszak tömegpolitikába való bevonódása előtt.
Paár Ádám
