A múlt héten kiderült, hogy az Európai Bizottság a Magyarországnak kiutalandó helyreállítási források jelentős részének befagyasztását javasolja, azaz további feltételekhez és felügyelethez köti azt, hogy ezek a pénzek megérkeznek-e, vagy sem. Ezt persze az egyes politikai oldalak a maguk szempontjából interpretálják, a kormány hatalmas előrelépésként, az ellenzék Orbán Viktor kudarcaként értékelte a fejleményeket. Ebben az írásban azonban nem a döntés helyességét, erényeit vagy hátrányait fogjuk vizsgálni, annál érdekesebb, hogy miként változtatja meg ez a helyzet az EU pozícióját a magyar politikában.

Az Európai Unióról kialakított kép ugyanis régóta az egyik fő törésvonal a magyar politikában. A külpolitika, legyen szó a bécsi udvarhoz, Berlinhez vagy Moszkvához fűződő viszonyról, már évszázadok óta a magyar politika egyik kulcskérdése, ez 1990 óta az EU-ról alkotott kép kapcsán a legmegfoghatóbb. 20 évig többé-kevésbé konszenzus volt az Európai Unióhoz való feltétel nélküli igazodásban (bár már ebben az időszakban is előfordultak kisebb törések), majd 2010 óta egyre élesebbé vált az a konfliktus, amiben a kormány az EU-val való csatározásra, az uniós politika formálására teszi a hangsúlyt, míg az ellenzék Nyugat-Európát, mint mintát, elérendő célt követné. Mára a szakpolitikai kérdések helyére (az alkotmányjogi és a politikai rendszert érintő témák mellett) az Unióról alkotott kép került a magyar politikai diskurzus centrumába, és a fő vita a körül forog, hogy „Brüsszel” Magyarország számára akadály vagy minta-e. Ezt a törésvonalat a Fidesz kezdte kiélezni a magyar közéletben, de az ellenzéki pártok kapva kaptak az alkalmon, és nagyon szívesen építenek erre az ellentétre, hogy kirajzolják a köztük és a kormányoldal közötti különbséget; gyakran azon is versengenek ezek a pártok, hogy ki tudja magáról erősebben mondani, melyikük az „európaibb” (lásd a DK Európai Egyesült Államok ötletét, vagy az Európai Ügyészséghez csatlakozás fontosságának kiemelt hangsúlyozását). Az EU azonban ennek a belpolitikai küzdelemnek többnyire csak a tárgya, volt nem aktív alakítója – időnként persze egy-egy európai politikus kifejtette a véleményét az egyes szereplőkről, voltak viták és nyilatkozatok uniós intézmények részéről „magyar” ügyekben, de ezek inkább szimbolikusak és ritkák voltak, kevés gyakorlati következményük volt.

Az új irány, amit a múltheti döntés kijelölt, viszont legalább részben megváltoztatni látszik ezt. Az Európai Unió, miután évek óta narratív középpontja a magyar közéletnek, immár egyes intézményein keresztül közvetlen, gyakorlati befolyást fog tudni gyakorolni a hazai politikára. A kormány számára fontos források ugyanis csak akkor és csak addig érkeznek meg, ha az uniós szereplők által kijelölt gazdasági-politikai célkitűzéseket sikerül teljesíteni, és ezt az európai tisztségviselők is így gondolják. Tehát a magyar költségvetés egy nem jelentéktelen részé fölött részben az EU fog rendelkezni, és ha ezeket a pénzeket fel szeretné használni a kormány, és ez két szempontból is jelentős változást hozhat a magyar politikába.

Egyrészt a folyamatos ellenőrzés révén az Európai Unió immár nem csupán szimbolikus, hanem nagyon is kézzelfogható, aktív szereplőjévé válik a hazai közéletnek. Mind a kormány által felfestett néha már-már diabolikus, mind az ellenzék által propagált eszményi kép addig volt igazán tartható, amíg az EU egy külső, távoli aktor, akit a mindennapi politikában nem igazán látunk. Most lehetőség lesz arra, hogy az európai intézmények gyakorlatban is megmutassák magukat a magyar polgároknak, ami az Unió percepcióját alapvetően megváltoztathatja, akár a kormánypárti, akár az ellenzéki tábor esetében.

A másik fontos változás, hogy legalább néhány kérdésben kompromisszumra fog kényszerülni a Fidesz a döntéshozatal során. Ez nagy változás az elmúlt 12 évhez képest, ami alatt elszokhatott az megegyezéses politikától a kormány, és érdekes lesz látni, hogy mennyire lesz képes rátérni arra az útra, ami a kisebbségi vagy a koalíciós kormányok sajátja, amikor nem minden csak egyetlen párt akaratán múlik a belpolitikában, és rendszeres munkakapcsolatot kell fenntartani egyes riválisokkal – ebben az esetben ezt az uniós intézmények jelenthetik.

Természetesen bármilyen nagy összegről is beszélünk, az említett források a magyar költségvetés egészéhez viszonyítva viszonylag kis összegnek tekinthetők, és azt sem tudjuk, hogy az EU-s intézmények mekkora aktivitást terveznek ellenőrző munkájuk során, így lehetséges, hogy ez a két nagy változás mégsem lesz olyan hatalmas horderejű, mint első látásra tűnik. Ettől függetlenül tény, hogy ahogy 2010 és 2015 között az EU, mint szimbolikus törésvonal megjelent a magyar közbeszédben, úgy most már tulajdonképpen aktív belpolitikai szereplővé válhat 2023-tól kezdve, és egy ilyen, potenciálisan nagy léptékű változás mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Rajnai Gergely