Előfordul, hogy egy filmsorozat hőse annyira népszerű lesz, hogy szinte elmosódik a határ a képzelet és a valóság között. Ez történt A tavasz tizenhét pillanata hősével, Makszim M. Iszajev ezredessel, szovjet kémmel, aki Max Otto von Stirlitz néven beépült az SS-be. Hihetetlen, de Stirlitz mai napig politikaformáló.
1999-ben egy közvélemény-kutatást végeztek Oroszországban arról, ki lenne alkalmas az ország elnöki posztjának betöltésére. Legnagyobb meglepetésre a második helyen – a dobogós Georgij Zsukov, a Szovjetunió marsallja mögött – egy fiktív alak, egy sorozathős végzett: Max Otto von Stirlitz. Húsz évvel később a közvélemény-kutatáson már Stirlitz vezette a ranglistát. A két kutatás eredménye egyértelműen mutatta az orosz társadalom kiábrándultságát a fennálló politikai elitből. S minő véletlen, 1999-ben, a kutatás után nem sokkal egy másik kém váltotta Jelcint az elnöki székben, ráadásul ugyancsak (kelet)német földön teljesített szolgálatot: Vlagyimir Putyin.
A televízió hatásmechanizmusával kapcsolatban rengeteg kutatás készült, és ezek fényében nem meglepő, hogy A tavasz tizenhét pillanata című sorozat és a Stirlitz-kultusz túlélte a szovjet korszakot. A mindig kifogástalanul öltözött, jól fésült, tőmondatokban beszélő kém személye generációkat köt össze a posztszovjet térségben, de leginkább az oroszok érezhetik magukénak, különösen miután 2008-ban újra levetítették a sorozatot. 1973-ban Moszkva utcái szinte kiürültek, a bűnözési statisztika visszaesett – egyszóval bekövetkezett ugyanaz, ami a hetvenes években mindenütt, ahol esténként hazai készítésű sorozat futott a televízióban. A szovjet közönség tizenkét részen keresztül izgulhatott a német hírszerzés, az SD vezetésébe beépült szovjet kémért, Iszajev ezredesért.
Sokan igyekeztek magyarázatot találni a Stirlitz-kultusz okaira. Az egyik magyarázat az lehet, hogy Stirlitz lénye távol állt a létező szovjet valóságtól, a pártbürokraták világától: elegáns, kifinomult modorú ember volt, páratlan nyelvtudással és lenyűgöző műveltséggel. Másrészt speciális helyzetéből fakadóan Stirlitz mindahhoz hozzáfért, amit az 1970-es évek szovjet állampolgára a nyugati jóléttel azonosított. A náci vezetők között üldögélő Stirlitz finom konyakokat iszogatott, és jó cigarettákat szívott. Kerülő úton a sorozat elvitte a szovjet háztartásokba a vágyott, vagy legalább irigyelve gyűlölt, gyűlölve irigyelt Nyugatot, ha másként nem, hát anyagi javak révén.
Végül az is szempont, hogy a Stirlitz-sorozat tipikus példa a vágybeteljesítő történetmesélésre: a hős tettei utólag bizonyítják a saját közösség, a „mi-csoport” kiválóságát. Ha Stirlitz beépült sikeresen az SS-be (ami egy szláv származásúnak lehetetlen volt, a jelentkezők vérvonalát az „árja faji tisztaságot” hirdető SS-ben lecsekkolták a 18. századig), és orránál vezette a rettegett szervezetet, azt jelentette, hogy a szovjet hírszerzés intellektuális fölényben van az ellenséggel szemben. Stirlitz mindenkinek megfelelt. A filmesek nem hangsúlyozták a kommunista eszme szerepét a jellemformálásában. Bár a szovjet hatalmat szolgálta, de olyan karakter volt, akivel egy ellenzéki vagy egy emigráns orosz is tudott azonosulni, pláne, hogy az országa külső ellenségével harcolt.
Érték azért kritikák a sorozatot, különösen a náci vezetők ábrázolásával kapcsolatban. A korábbi szovjet filmek démonizálták a nácikat, és nem tettek különbséget nácik és németek között. A tavasz tizenhét pillanata jelzett egy váltást, ami nem meglepő: az NDK-ban is be kívánták mutatni. A német szenvedő lakosságot élesen megkülönböztették tehát a náci vezetéstől, ám utóbbiak ábrázolásában bekövetkezett egy változás: a náci vezetőket is érző emberekként, sőt kultúrlényekként ábrázolták.
Mindez abból a szempontból logikus, hogy a sorozat megváltoztatta a fókuszt az addigi filmekhez képest: míg azokban kívülről, itt belülről láthatjuk a náci felső vezetést. E fókuszváltásból fakadt egy probléma, amire Dimitrij Prigov orosz költő fölhívta a figyelmet. Úgy vélekedett, hogy a sorozat kárt okozott azzal, hogy a nácikat mutatta be a nyugati életforma reprezentánsaként. Itták a konyakot, szívták a drága cigarettát, jó bútorok között éltek, miközben a moszkvai sorozatnézők alapvető élelmiszerekért álltak sorba. Elegánsak voltak, és fiatalosak, szemben a mindennapok szovjet pártbürokratáival. Prigov Economist-nak kifejtett véleménye szerint ez az ábrázolásmód vonzóvá tette a fiatalság egy része körében a Nyugatot, de sokaknál bizony a náci eszmét is, megalapozva kulturálisan a 90-es években az oroszországi szélsőjobboldal kialakulásának (mellesleg, a 70-es évek elejére esett az, hogy Nyugat-Európában a neonáci mozgalom kezdett magára találni, természetesen onnan is érkeztek minták).
A fiktív hősök iránti kultusz mindig akkor csap át az aktuálpolitika síkjára, ha megrendül a bizalom a fennálló, valóságos politikai – akár demokratikus – intézményekben. A hős egy menekülési utat jelez a kisember számára, aki szeretne őhozzá hasonlítani. Persze, a putyini Oroszországban a Stirlitz-kultusz sem maradt érintetlen a hatalomtól. Putyin, bevallása szerint, Stirlitz kalandjain lelkesülve választott pályát. Nemrégen az orosz titkosszolgálat, az FSZB központjában fölállították Stirlitz szobrát.
A hőskultusz lakmuszpapír. Annak kellett volna tekinteni 1999-ben is. Már ha a külpolitikai szakértők akkoriban foglalkoztak volna azzal, mit jelent egy népnek a filmes kultúrája.
Paár Ádám
