Sokak számára gyermekkorunk meghatározó élménye az Egyszer volt... sorozat, Albert Barillé alkotása. Bejegyzésünkben amellett érvelünk, hogy a rajzfilmes ismeretterjesztés (amely különben rendelkezik magyar előzményekkel) aktuális lenne a mai Magyarországon. Utánanézünk annak, milyen előzmények találhatóak a magyar rajzfilmes kultúrában, és lehet-e az ismeretterjesztő rajzfilmeknek esélye a megváltozott kultúrafogyasztási szokások közepette.
Az 1960-as évek magyar filmes sajtójában temették a francia rajzfilmet, összehasonlítva az akkori franciaországi termést és technológiai lehetőségeket akár az amerikai, akár a csehszlovák rajzfilmmel. A pesszimistáknak egy évtized múltán az Albert Barillé filmrendező és képregényrajzoló (1920-2009) által alapított Procidis filmstúdió az Egyszer volt…az ember című huszonhat részes sorozattal (1978) adott csattanós választ. A sorozat végigvezetett az emberiség történetén, magas szinten eleget téve az ismeretterjesztés feladatának.
A kialakult karakterekre (a fehér szakállas Mester, Peti, Piroska, Dagi, valamint az intrikus szerepben föltűnő Szurtos és Pöttöm) épültek a későbbi Egyszer volt sorozatok: összesen nyolc készült belőlük 1979-től 2023-ig, vagyis Barillé nem élhette meg a Procidis utolsó szériáját. Az Egyszer volt sorozatokat, amely közérthetően, a gyermekek szemével és nyelvén mutatták be az ember világát, nyolcvan nyelvre fordították le, és összesen száz országban vetítették ezeket a filmeket. Magyarországon is nagy sikerrel mutatták be a sorozatokat, a szerethető karaktereknek, és nem utolsósorban a kiváló szinkronhangoknak köszönhetően (egyebek mellett Képessy József, Szokol Péter, Dallos Szilvia, Szersén Gyula adták hangjukat az egyes figuráknak).
A hófehér szakállú mester és az őt körülvevő gyermektársasága egyre több területre kalandozott, legyűrve a tér és az idő határait: elkalauzolták a nézőket a világűrbe és az emberi szervezetbe, éppúgy, mint a prekolumbián Amerikába. Az emberi test belsejében játszódó Egyszer volt…az élet sorozat előnye az volt, hogy megszemélyesítette, ezáltal elképzelhetővé és átélhetővé tette az emberi szervezet alkotóelemeit: a vérsejteket, a rostokat, valamint ellenségeit, a dagi baktériumokat és a vörös hajú vírusokat. Az Egyszer volt…Amerika esetében nem lehet elmenni a tény mellett, hogy évtizedekkel a multikulturális divathullám előtt törekedett arra, hogy a különböző civilizációkat egyforma súllyal mutassa be.
Magyarországon is akadt hasonló ambíciójú hasonló rajzfilm. A magyar rajzfilmgyártás az 1930-40-es években tette meg az első, még bizonytalan lépéseket, majd az 1950-es években végre levethette a reklámfilm kinőtt babaruháját, a MAFILM animációs műhelyében működő Macskássy Gyula és rajzoló társainak köszönhetően. Az ötvenes évek rajzfilmjei (A kiskakas gyémánt félkrajcárja, 1951, Erdei sportverseny, 1952, Egér és oroszlán, 1958, A telhetetlen méhecske, 1958) rendelkeztek természetesen szándékos népnevelő szándékkal: ennek jele például, hogy az Egér és oroszlánban az egér a fogmosásnak köszönhetően képes elrágni az oroszlánt fogva tartó köteleket, majd a mese végén a kis cincogó biztatására az oroszlánkölykök látványosan fogat mosnak.
Az 1964-ben színre lépő Gusztáv, a kerekded formájú, nagyorrú figura, a magyar filmen és rajzfilmen visszatérő karakter, a „balek kisember” ugyancsak olyan kalandokba keveredett, amelyek alkalmasak voltak a korszak civilizációs, műszaki vívmányaival való megismertetésre (Gusztáv kénytelen elismerni a köztulajdon felsőbbrendűségét, valamint az egyik epizód foglalkozott a babona elleni harccal). Az 1968-as új gazdasági mechanizmust népszerűsìtő Magyarázzuk a mechanizmus sorozat főhőse, a jellegzetesen kopasz és szemüveges Doktor Agy talán az Egyszer volt sorozatok Mesterénél didaktikusabban, s persze felnőtt közönségnek fejtegette a gazdaság folyamatait. Egy generáció innen tanulta meg a piacgazdaságot (persze, tegyük hozzá, egyetlen tévéadó volt). Ma is nagy szükség lenne egy ilyen sorozatra, amely érthetően szól az alapvető közgazdasági fogalmakról.
A példákból látszik, hogy az ismeretterjesztés részét képezte a magyar rajzfilm-kultúrának. Ma a népnevelés missziója jóval nehezebb. Normális körülmények között a népnevelés - akár szórakoztató, infotainment vagy dokutainment formában - a közszolgálatiság feladata. De a kereskedelmi tévék megjelenése föllazította a hegemón médiaszerkezetet. Most ne menjünk bele, hogy a mai magyar közszolgálatiság teszi-e a feladatát. Az állampolgárok nevelése kormányérdektől független feladat lenne. De nézzük csak a televízió helyzetét! A blog és podcast műfaja erős riválisa lett a televíziónak, a fiatal korosztályok innen nyerik az információk jó részét. De ami a legfőbb baj: az 1979-es évek, a posztmodern óta a tudás egyetemességébe vetett hit megkérdőjeleződött. Ma a legmodernebb technológia alkalmassá vált a tudományellenes és tudósellenes előítéletek életben tartására, legyen szó oltásellenességről vagy az alapvető információk manipulálásáról. Ma nagy szüksége van gyereknek és felnőttnek arra, hogy a tudománnyal kapcsolatos kérdésekre hiteles szakemberektől, hiteles forrásokból kapjanak választ, befogadható fogyasztható, átélhető formában.
Mi a teendő? Az elképzelheteten, hogy hirtelen a tévék egymással versengenek a gyermekeknek szóló műsorokkal, s az sem várható el, hogy minden tudós népnevelő legyen. De több tudósnak kellene megtanulnia „nem középiskolás fokon”, mint a költő mondja, tanítani. Az állampolgári nevelést vállaló civil szervezetek támogathatnák a rajzolókat abban, hogy vegyenek részt olyan sorozatok készítésében, amelyek a gyerekek nevelését szolgálják. A hamis, tudományellenes információk kiszűrése a digitális térből szintén fontos lépés. Kérdés, ki foglalkozik mindezzel ma.
Paár Ádám
