Rajnai Gergely blogbejegyzése az ukrán-orosz konfliktus és a John Adams című sorozat közötti meglepő párhuzamokkal mutat rá a történelemben ismétlődő mintákra.

Az ukrán-orosz konfliktus lassan mindennapjaink részévé válik, és hihetetlen mennyiségű katonai, politikai, gazdasági és egyéb elemzéssel találkozunk, gyakorlatilag nincs olyan nézőpont, amiről ne írtak volna már a háború kapcsán. A legalaposabb elemzésnél is néha megvilágítóbb erejű lehet egy-egy film vagy sorozat, ami ugyan nem pontosan dokumentálja az eseményeket, de sokkal átélhetőbbé teszi azokat. A probléma az aktuális konfliktusok esetén az, hogy egyrészt ilyen alkotások még nem készülhettek róluk, másrészt pedig az első filmek rendszerint nagyon elfogultak. A filmek még így is adhatnak támpontot a politika megértéséhez, ha párhuzamokat keresünk a jelenlegi helyzethez akár fiktív, akár történelmi példák segítségével, az ukrán helyzetet pedig meglepően sok szempontból segít értelmezni az amerikai függetlenségi háborúról szóló, méltatlanul elfeledett minisorozat, a John Adams.

A 2008-ban készült sorozat a címszereplő, azaz az Egyesült Államok első alelnökének és második elnökének életét dolgozza fel, és az ő szemüvegén keresztül láthatjuk az USA függetlenedését. A sorozat egyike az utolsó olyan színvonalas hollywoodi alkotásoknak, amelyek többé-kevésbé idealizálva mutatják be az alapító atyákat, és az amerikai teremtésmítoszt erősítik, törekedve a nemzeti egység fenntartására a kritikai nézőponttal szemben. Az elmúlt tíz évben sokkal kritikusabb már ezzel a korszakkal mind az amerikai közbeszéd, mind Hollywood, reflektálva ezzel az amerikai társadalom szétesésére.

A mai néző szemével azonban ennél is érdekesebb a párhuzam az ukrán-orosz konfliktus és az amerikai függetlenségi háború között. Mindkét esetben „testvérnépek”, azaz nagyon hasonló kultúrák között alakult ki a konfliktus, amelyek közül az egyik nagyhatalom, a másik pedig alig-alig, vagy egyáltalán nem rendelkezett saját állami történelemmel. Mindkét esetben a nagyhatalom volt a támadó fél, de előrenyomulása a kortársakat meglepően lassan haladt. Ezek az általános hasonlóságok adnak lehetőséget arra, hogy valamit megértsünk a jelenből a múlt filmbéli ábrázolásán keresztül.

Különösen a sorozat 4. része érdekes, amely Adams párizsi tartózkodására fókuszál. A későbbi elnök a függetlenségi háború második felében követként Európában próbálta meggyőzni a Nagy-Britanniával rivális nagyhatalmakat, élükön Franciaországot, hogy segítsék az amerikai függetlenségi mozgalmat katonailag és pénzügyileg is. Bár nagy reményekkel érkezik meg a kultúra korabeli központjába, megrökönyödve tapasztalja, hogyan is állnak küzdelmeikhez az idealizált francia udvarban.

Először is a franciául nem beszélő, és az európai kultúrában nem járatos Adams folyamatosan nevetség tárgyává válik a párizsi elit szemében, ahol az amerikai küzdelem egyfajta érdekes kuriózum, semmint kézzelfogható valóság. Éppen ezért Adams követtársa, a francia környezethez jobban alkalmazkodni képes Benjamin Franklin hódbundából készült öltözékével saját bevallása szerint az amerikaiakról kialakult „rusztikus” sztereotípiára játszik rá. Míg Adams felháborodik azon, hogy a francia elit nyilvánvalóan lenézi az amerikai népet, és nem partnerként, hanem alsóbbrendű egzotikumként foglalkozik vele, addig Franklin kifejezetten ráerősít erre a képzetre, hogy így maximalizálja a francia támogatást.

Franklin módszere bizonyul hatékonyabbnak, ami emlékeztethet arra, ahogy Zelenszkij is minden színészi kvalitását latba vetve próbálja bemutatni, hogy ő személyesen is részt vesz a harcokban, és hétköznapi vagy katonai öltözetben szólítja fel rendszerint hevülten, éles nyelvezettel a nyugati elitet a minél nagyobb mértékű támogatásra. Megjelenhetne kifogástalan öltönyben is, és megszólalásai lehetnének diplomatikusabbak is, de így hitelesebben tud rájátszani az ukránokról alkotott nyugati képre, és így meggyőző ereje is jobb lehet, mintha más karaktert venne fel.

Adamst szintén sokkolja, hogy a franciák az amerikai függetlenségi mozgalmat egy nagyhatalmi játszma részeként kezelik csak, elsődleges céljuk sokkal inkább a britek gyengítése, semmint az amerikai eszmék győzelme. Éppen ezért Adams racionális és ideológiai alapú érvei süket fülekre találnak, a franciák csak minimális támogatást hajlandóak nyújtani kérései ellenére. Amikor azonban Franklin amerikai indulók éneklése közben amerikai zászlókat osztogat a párizsi elitnek, az arisztokráciát lenyűgözi a lehetőség a szimbolikus segítségnyújtásra, és a zászlókért egészen komoly összeget adnak az amerikai ügy megsegítésére. Adams ezen az ellentmondáson felháborodik, míg Franklin itt is kihasználja a kínálkozó lehetőséget.

Az ukránok is hasonlóan érezhetik magukat. Míg érzésük szerint a Nyugat katonai és pénzügyi segítsége csak jelképesnek mondható, addig elképesztően nagy mértékű a szimbolikus szimpátia kimutatása, például épp az ukrán zászlók kitétele rendezvényeken vagy a közösségi médián, vagy az ukrán zene előtérbe helyezése több fronton, így az Euróvíziós Dalfesztiválon is.

A párhuzamok sorát lehetne még folytatni, ezzel a szemmel is érdemes megnézni ezt a méltatlanul elfeledett minisorozatot. Bár a sorozat értelemszerűen közel sem dokumentumfilm, átélhetővé teszi a jelen problémáinak egy részét is, és megmutatja, hogy

Rajnai Gergely