Miért beszél el egymás mellett a kormány és az ellenzék? Rajnai Gergely blogbejegyzése erre a kérdésre ad választ a pártfinanszírozás kérdésén keresztül.

Az elmúlt napokban kiderült, hogy a kormánypártok átalakítanák a frakciók finanszírozását, mindemellett pedig egyszerre kívánják lebonyolítani az európai parlamenti és az önkormányzati választásokat 2024-ben. Az ellenzéki politikusok és értelmiségiek rögtön felháborodtak, miután véleményük szerint a szabályok ilyen egyoldalú módosítása a demokrácia megcsúfolása. Ezek az intézkedések önmagukban is érdeklődésre tarthatnak számot, azonban ez a vita sokkal mélyebb megközelítésbeli különbségekre mutat rá az ellenzék és a kormánypártok között, amiről mindenképp érdemes beszélni.

Az ellenzéki érvelés szerint a szabályváltoztatásokkal több probléma is van. Egyrészt szembemennek a demokráciákban bevett működési rendszerrel: a különböző típusú választásokat különböző időpontokban tartják, és a választások eredményeinek viszonylag rövid időn belül érvényt kell szerezni (az önkormányzati választás eredményei csak bő fél évvel a voksolás után válnának relevánssá a javaslat után, addig hivatalban maradnának a 2019-ben megválasztott tisztségviselők). Ez az érv nem teljesen igaz, mert más országokban abszolút bevett szokás többféle választást egyszerre tartani, az Egyesült Államokban például az elnökválasztással egyszerre tartanak számos helyi népszavazást és önkormányzati választást is, az ügyek „keveredése” abszolút bevett nyugati gyakorlat.

De talán nem is ez a lényeges kritika ellenzéki részről, sokkal inkább az, hogy a lefektetett szabályokat a Fidesz állandóan megváltoztatja. Az ellenzéki pártok alkalmazkodtak a pártfinanszírozás kereteihez, és a lehető legtöbb frakció megalakítására törekedtek a választási lista kialakításakor, hiszen a szabályok ezt javadalmazzák. Most, amikor ezt az alkalmazkodási stratégiát díjazná a rendszer, a támogatási rendszert rögtön megváltoztatják, és a szerzett előnyök azon nyomban eltűnnek.

Ezzel szemben a Fidesznél éppen azzal érvelnek, hogy az ellenzék a szabályokban a kiskaput keresi, és amikor kialakították a pártfinanszírozás rendszerét, nem ezt az eredményt kívánták vele elérni. Nem az volt a céljuk, hogy egyes politikai tömbök több frakcióra bomoljanak szét, és ezáltal több juttatáshoz jussanak. Miután erre a forgatókönyvre nem gondoltak, és ez nem kívánatos eredményt hozott, a szabályokat értelemszerűen meg kell változtatni, a kiskapukat be kell zárni. A pártfinanszírozási rendszer nem azért született, mert ez a szövegezés a legjobb elméleti konstrukció, hanem azért, mert egy konkrét hatást kívántak vele elérni, ami most mégsem valósul meg, ez indokolja a módosítását.

A kormánypártok tehát az egyes szabályok, keretrendszerek eredményét tekintik fontosnak. Az intézmények csak eszközként szolgának valamilyen cél elérésnek érdekében, maga az intézmény önmagában nem különösebben fontos. Az ellenzéki felfogás viszont a lefektetett szabályok jelentőségében és tartósságában hisz, és azok minél alaposabb, pontosabb kidolgozására, majd tanulmányozására helyezi a hangsúlyt. Ez a nézetkülönbség tört itt is felszínre, ahogy a NER idejében már számtalanszor.

Talán a legjellemzőbb esete ugyanennek a hozzáállásbeli eltérésnek az alkotmányossághoz való viszony. Az ellenzék szinte annak elfogadása óta azon gondolkozik, formálisan hogyan lehetne módosítani, hatályon kívül helyezni az Alaptörvényt, mert annak egyoldalú elfogadása, formája és tartalma is ízlésük ellen van. Mindenféle út, szabály, kiskapu feltárására törekedett már az ellenzék, hogy egy, véleménye szerint megfelelőbb formátumú, jobb tartalmú és tartósabb alkotmányt hozzon létre.

Az Alaptörvény egyik kritikája éppen annak kérdéses „gránitszilárdsága”, azaz az, hogy a kormánytöbbség viszonylag gyakran módosítja, tehát a szabályok nem állták ki az idő próbáját. Ebből is látszik, hogy az ellenzék célja egy olyan szabályrendszer lefektetése, ami az alapvető kérdésekre rendkívül hosszútávú, remélhetőleg örökké tartó válaszokat ad, és sosem kell már megváltoztatni. Így mindenki számára világosak és elfogadhatóak lesznek a sosem változó keretek. A kormánypártok szemszögéből viszont az Alaptörvény is csak bizonyos célok elérésének eszköze, éppen ezért annak tartóssága másodlagos szempont: ha a célok elérésére új szabályok és intézmények alkalmasak, akkor változtatni kell. A sokszoros módosítás így nem probléma, sőt, inkább az alkalmazkodókészség, a rugalmasság, és az eredményorientáltság bizonyítéka.

Pontosan ezért nem tud egyetérteni a két oldal egymással számos kérdésben. A kormányoldal a politikai cselekvés eredményére fókuszál, és nem érti, annak módja miért fontos. Mindig az az eszköz a legalkalmasabb, ami az adott probléma megoldására legjobbnak tűnik. Az ellenzék azonban úgy gondolja, hogy egy tartós, minden esetre alkalmas keretrendszer kialakítása a politika egyik legfőbb célja, a keretek változtatása hibákra utal, és rontja a kiszámíthatóságot, ami később újabb problémákat okozhat. Ezek a szempontok a kormányoldalon egyáltalán nem jelennek meg, és egyáltalán nem értik, miért probléma, hogy a Fidesz mindenfajta különleges, unortodox és állandóan változó eszközökkel oldja meg a politikai problémákat. Az egyik oldalon a cél szentesíti az eszközt, a másik oldalon viszont sokszor maga az eszköz a cél, és nem minden eszköz megengedett a célok elérése érdekében.

Itt is, mint a politikában annyiszor, elbeszélnek egymás mellett a felek, mert teljesen más a felfogásuk egy politikai probléma kapcsán.

A megoldáshoz egyebek mellett az egyes politikai táborok premisszáinak megértésére törekvő elemzésekre lenne szükség, ami az ellentétek gyökerét tárja fel, de ezek csak az első lépések. Ezek nélkül azonban benne ragadunk a parttalan, egymás megértésére esélyt sem adó vitákban, mint amilyen a mostani is a pártfinanszírozás és a választási dátumok kapcsán.

Rajnai Gergely