Két tábor áll szemben egymással a demokráciakutatás háza táján. Az egyik optimista, a másik pesszimista a demokráciák jövőjét tekintve.
Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy a politológusok mindig megmondják a “tutit”. Ha azt mondják, veszélyben a demokrácia, akkor hiszünk nekik. De mi van akkor, ha egyesek azt állítják, hogy a demokráciákat ért kihívások ellenére, mindent egybevéve a jövő demokratikus, míg mások azt, hogy a demokrácia globálisan visszaszorulóban van? Nos, akkor ráláthatunk arra, hogy mindazon fogalmak, amellyel előszeretettel dobálózik a politika és az újságírás, milyen komoly viták révén kristályosodnak ki. A koponyák harca zajlik, ráadásul nem kis téttel, ugyanis a Journal of Democracy rangos és sokat idézett szerzői látják történetesen ezúttal nagyon másként a világot.
Christian Welzel eredeti állításával, miszerint az autoriter politikai berendezkedések az értékrendek változásai miatt néhány generáció alatt kinőhetőek, már korábban foglalkoztam. Roberto Stefano Foa, Yascha Mounk, és Andrew Klassen három ponton szállt vitába Welzellel. Egyfelől azt állítják, hogy az emancipatív értékeknek (a szabadságjogok, az egyéni választás, valamint az esélyegyenlőség értékeinek előnyben részesítése) az autoriter értékekkel (konformitás, tiszteletadás) való szembenállítása nem alkalmas a globális trendek előrejelzésére. Másfelől módszertanilag megkérdőjelezik az autoriter-emancipatív értékek szembeállításának a megfeleltetését az autoriter-demokratikus rendszerek iránti preferenciával. Harmadrészt pedig megerősítették dekonszolidációs elméletüket, miszerint a demokráciák globális támogatása csökken, ahogyan a demokrácia legitimitása is. Christian Welzel, Stefan Kruze-al, és Lennart Brunkkert-tel karöltve tételesen igyekeztek cáfolni ezen kritikákat.
Az első meglátásuk, hogy a dekonszolidációs elmélet véleményük szerint összetéveszti a demokrácia iránti támogatást a liberális demokrácia értékei iránti elkötelezettséggel. Mindez azért fontos, mert sokan állítják azt a világban, hogy fontos számukra a demokrácia, csak éppenséggel az amit demokráciának gondolnak, nagyon távol állhat a nyugati felfogástól. Welzelék számára ezért fontosak az emancipatív, ha úgy tetszik “liberális” értékek, mert ezek garantálják, hogy a demokrácia ugyanazon formájáról beszéljenek a kutatók. A szerzők cáfolják továbbá, hogy a demokráciák iránt mutatott elkötelezettség azt jelentené, hogy kulturálisan aláásták volna a demokráciákat. Kulturális változáshoz sokkal több idő szükséges. Antidemokratikus rendszerek jönnek mennek, de a demokratikus elkötelezettséget nehezebb kiiktatni, illetve, ha a politikai helyzet lehetőséget teremt, ahol létezik kultúrálisan a demokrácia iránti vágy, ott könnyebben adaptálják majd az állampolgárok. Mindez hozzájárul utolsó megállapításukhoz, amelyben cáfolják, hogy a demokratikus dekonszolidáció globális trend lenne.
A fent felsorolt érvek hihetetlenül erős politológiai állítások, amelyek külön-külön megérdemelnének egy (sőt sok) elemzést. Rámutatnak arra, hogy a politikatudományt is meghatározzák kiindulópontjaink, az általunk fontosnak tartott értékek, egyben arra is, hogy lehetséges nagyon másként látni egy kérdést miközben amúgy ugyanabban hiszünk. A felsorolt szerzők mind a liberális demokrácia hívei, mégis rendkívül fontos vitát vívnak, amelyben nem is annyira a végeredmény a lényeg, hanem maga a vita. Érvelésük nyomán ugyanis többet tudhatunk meg a demokráciák sérülékenységéről, és ellenállóképességéről, mintha egymás válát veregetve egyetértenének a demokrácia jelen helyzete kapcsán. Ha győztest nem is hirdethetünk, várjuk a folytatást!
Lakatos Júlia
