A Méltányosság Politikaelemző Központ sokszor ír és nyilatkozik arról, milyen módon tükröződnek a társadalmi jelenségek a játékfilmekben, és persze fordítva, a filmek hogyan képesek alakítani a társadalmi attitűdöket. A történelmi és a kosztümös film virágkorát éli napjainkban. A kosztümös filmek nézői nem mindig értik meg, hogy a film nem azonos a történelemkönyvvel. A történelmi igazság számon kérése a filmen elég sok félreértéshez és vitához vezetett. Az elmúlt évtizedekben számos film történelemábrázolása váltott ki éles bírálatot. Most egy angol-amerikai csörtét mutatunk be.
Amíg „lovaglós-kardozós” kosztümös filmek lesznek (ezeket máig összemossák a „mélyebb” tartalmú történelmi filmmel), addig külső ellenségképek is lesznek. Nehezen képzelhető el egy olyan Francis Drake-film, amelyben a spanyolok ábrázolása nemes, vagy olyan Jeanne D’Arc-film, amely jólelkűeknek mutatja be az angolokat.
Az elmúlt évtizedekben egy olyan folyamat észlelhető a világban, hogy mindenki elkezdett túlérzékennyé válni a történelem ábrázolásával kapcsolatban. Egyre-másra következtek be sértődések egy-egy film kapcsán, néhol mondvacsinált indokkal. Gondoljunk csak arra, hogy a Szulejmán című török sorozat karikatúraszerűen ábrázolta II. Lajos magyar királyt, akit elhízott öregemberként mutatott be, miközben a király valójában csinos, húszéves fiatalember volt a mohácsi csata idején. Bár a Szulejmán nem a magyar történelemről szólt, mégis, sokan a magyar nézők közül ezen akadtak fenn, holott a telenovella szempontjából ez egy mellékes körülmény volt. De nem kell ám leragadni a saját régiónknál! Az angolszász világnak sem kell messzire mennie, ha a történelmi érzékenységgel kapcsolatos vitákról van szó. A Roland Emmerich által 2000-ben rendezett A hazafi című film szadista angol ezredese, Tavington karaktere visszhangot váltott ki Nagy-Britanniában.
A liverpooli polgármester, Edwin Clein közleménye egyenesen karaktergyilkosságot emlegetett, ugyanis a függetlenségi háború idején amerikai hadifoglyokat legyilkoltató, gyújtogató Tavington alakját egy valóban élt angol katonatisztről, a liverpooli születésű Banastre Tarletonról mintázták. Clein és a városi tanács fölszólította Hollywoodot a bocsánatkérésre Tarleton emlékének meggyalázása miatt.
Banastre Tarleton (1754-1833) nem véletlenül került az amerikai-angol csörte középpontjába. S vélhetően Emmerich nem véletlenül választotta ki éppen Tarletont a főgonosz modelljeként.
Az amerikai függetlenségi háború idején Banastre Tarleton ezredes egy lojalista (királyhű) amerikai telepesekből toborzott alakulat, az ún. Brit Légió parancsnokaként huszáros vakmerőségéről (egyebek mellett majdnem elfogta Thomas Jeffersont) és kegyetlenségéről egyaránt hírhedt volt az amerikai telepesek körében.
Sokatmondó, hogy a függetlenségpárti amerikaiak csak Mészáros néven illették Tarletont, akinek alakja valóságos rémmé növekedett, és az amerikai katonák jobban rettegtek tőle, mint a többi angol parancsnoktól együttvéve. Egyenruhájával igyekezett megkülönböztetni dragonyosait a vöröskabátos angol sorgyalogságtól: zöld uniformist varratott katonáinak, ezért hamarosan csak Zöld Lovasok vagy Zöld Dragonyosok néven illették őket. Túl azon a praktikus megfontoláson, hogy emberei a függetlenségpárti gerillákhoz hasonlóan beleolvadtak az erdőbe, imázsnak sem volt utolsó a zöld szín választása. Elég volt föltűnnie a zöld egyenruhának, hogy az amerikai katonák tudják: Tarletonnal hozta össze őket a balszerencse.
Mindebből látható, hogy az angol hadvezér alakja másként rögzült az amerikai és a brit, illetve lojalista amerikai közvéleményben: az amerikai elbeszélésben mészáros lett, míg a brit és lojalista emlékezet mai napig hősként tekint rá, aki hűségesen szolgálta György királyt. Hogy teljes legyen a negatív összkép, Tarleton a rabszolga-kereskedelem támogatója volt, amellyel védelmezte a liverpooli hajótulajdonos polgárok érdekeit, hiszen a mocskos üzlet nem kevés pénzt hozott az angliai kikötőváros vállalkozóinak konyhájára.
A hazafi bemutatását övező angol fölháborodás rávilágított az amerikai függetlenségi háború eltérő szemléletére. Magyarországról nézve furcsa volt, hogy az angolok még mindig rúgóznak azon, mit csinált vagy nem csinált egy katonájuk a függetlenségi háború idején. Az érzékenység érthető azonban, ha figyelembe vesszük, hogy a világ hajlamos mindig elfogadni a győztesek – ez esetben az amerikai forradalmárok utódainak – álláspontját, és az egész konfliktust a győztes szemüvegén keresztül nézi. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a hárommillió amerikai gyarmatos jó egyharmada britpárti volt, akik készek voltak fegyvert fogni a forradalom ellen; Tarleton közülük toborozta katonáit. Mai napig számos királypárti menekült leszármazottja él Kanadában, és büszkén viselik nevük mellett a megkülönböztető R. A. (Royalist American=királypárti amerikai) megnevezést, körülbelül, ahogyan a Horthy Miklós által a Vitézi Rendbe fogadott katonák a „vitéz” címet.
Nyilvánvaló, hogy minden történetnek több narratívája van. Többféleképpen el lehet mesélni egy történetet. Emmerich filmje ezt tette, kár ezen panaszkodni. Ám az is igaz: az amerikai szempont nem lehet kizárólagos. Mivel nálunk is állandó a panasz a magyar kosztümös film hiánya miatt, nem árt tanulni ezekből a külföldi vitákból. Különben nagyon hamar a magyar filmeseknek is szembe kell nézniük azzal: egy román vagy horvát óhatatlanul másként látja Avram Iancu vagy Jellasics szerepét. A kosztümös film ugyanis nem történelemkönyv, pláne nem tankönyv. A film, mint minden művészi alkotás, olykor leegyszerűsíti a teljes igazságot. De éppen ez a jó, ebből lehet tovább gondolkodni: ütköztetve a film világát a bonyolultabb valósággal.
Paár Ádám
