Az 1960-80-as években készült nyugati filmek alapvetően befolyásolták a magyar közönség fölfogását a francia, amerikai, angol, német kisvárosok világáról: ahol a közösség összetartó, mert közös tekintélyek biztosítják a kohéziót. Sokan a filmekből, utazásokból ismerős világot kérik számon a mai politikán. Nem tudják elmondani, mi az, ami nem jó Magyarországon, de azt érzékelik, hogy valami nem úgy működik, mint az ő Nyugat-képükben.

Karácsonykor az emberek több időt töltenek a tévéképernyő előtt, mint máskor. E sorok szerzője a távirányítón kapcsolgatva eljutott egy régi, nosztalgikus hangulatú filmhez, Jean Girault 1965-ös A csendőr New Yorkban című alkotásához, amely a Louis de Funès főszereplésével készült Csendőr-sorozat második része. A csendőr New Yorkban arról szól, hogy a Saint-Tropez-i csendőrőrs képviseli Franciaországot a nemzetközi csendőrtalálkozón, így Ludovic Cruchot (Lütyő) őrmester és a csendőrök elutaznak New Yorkba, és persze ebből mindenféle kalamajka fakad.

     A film elején a város apraja-nagyja, élén a polgármesterrel, városi tanáccsal, plébánossal, kivonul a csendőrök búcsúztatására. Ez a jelenet ihlette jelen írást. Nem a filmrendező fantáziájának terméke, hogy az 1960-as években egy francia kisváros lakossága büszkeséget érzett, ha külföldről meghívták a helyi csendőrség tagjait. Az, hogy valaki csendőr, a rend őre, rangnak számított Franciaországban, és számít ma is. Ahogyan az Egyesült Államokban a seriff vagy a marsall ma is tekintélyes hivatalnak számít. Az önkéntesen érzett tiszteletet ne keverjük össze a rangkórsággal vagy az autoriter hajlammal! Minden közösségben szükség van olyan testületekre, amelyeknek nem csupán hatalma van (az lehet egy helyi nagylegénynek is), hanem annál több: tekintélye. Olyan tekintélye, amelyet jogállami körülmények között minden lakos önkéntesen elfogad. A demokrácia ugyanis nem képes huzamos ideig fönnállni legitim tekintélyek hiányában. Ahol mindenfajta tekintély és minden érték le- és fölcserélhető, ott előbb-utóbb a fizikai erőszakon alapuló hatalom, azaz a hatalom legprimitívebb változata jut érvényre.

          S itt juthatunk oda, hogy megértsük azoknak a gondolkodását, akik hiányolják a tekintélyek tiszteletét. Ők azt látják a filmeken és utazásaik során, hogy az amerikaiak kitűzik a zászlót a kertjükbe, tisztelik az elnököt, hogy a csendőrnek, seriffnek, rendőrnek, háziorvosnak, klinikai főorvosnak, ápolónőnek, postáskisasszonynak és levélhordónak tekintélye van a francia, amerikai, német, osztrák filmekben, és bosszankodnak: mi miért nem tudunk így viselkedni? Ezek az emberek nem feltétlenül jobboldaliak a szó „pártos” vagy eszmei értelmében. Valószínűleg gondolkodásukra erősen hatottak azok a külföldi filmek, amelyekből először megismerték Nyugat-Európát. Csak éppen az 1960-80-as évek Nyugat-Európáját ismerték meg, ahol a kisvárosokban, falvakban a konvenciók élő hagyományt jelentettek. Ahol kijárt a tisztelet a rend őrzőjének, ahol a polgármesterrel és pappal az utcán megállva el lehetett beszélgetni, de kulturált stílusban, ahol az emberek illemtudók, a szomszédok mindig segítőkészek, az utcák tiszták, a kertek és hagyományok rendezettek voltak.

     Ezt a világot kérik számon. Nem tudják elmondani, mi az, ami nem jó, de úgy érzik, hogy valami nem úgy működik, mint az ő Nyugat-képükben.

      Valóban jó lenne, ha minden magyar kisváros és falu olyan lenne, mint a filmbéli Saint-Tropez (tetszőlegesen behelyettesíthető más filmes világokkal): ahol a rend őre kedves, emberséges, és ahol a vezetőknek kijár a tisztelet, de meg is szolgálják a tiszteletet a közösségnek. Ahol a pap, az orvos, a tanár, a tanító igenis „valaki” – ahol egyáltalán ezek a munkakörök léteznek. Ami nem mondható el az átlagos magyar faluról. Se rendőr, se tanár, se tanító, se orvos, se postás, lassan már pap se – egy csomó munkakör, s azokhoz kapcsolódó szolgáltatás, megannyi potenciális példakép és mobilizációs csatorna hiányzik. Sok helyen a gyerekek nemhogy tanárt, orvost, postást nem látnak a falujukban, de munkába igyekvő szak- vagy betanított munkást vagy földművest sem. E foglalkozások hiánya képes elsorvasztani egy közösséget. Hogyan működjön a közösség, ha éppen azok mennek el, akik példaként szolgálhatnának, akik egyébként a lokális demokráciát életben tarthatják? Akiknek lenne tudása, képzettsége a helyi önkormányzat működtetéséhez!

Paár Ádám