1978-ban alkotta meg Jim Davis a csibészes mosolyú, narancssárga alapon fekete csíkos, szarkasztikus humorú, csínytevő cica, a nagyapja jellemvonásairól mintázott Garfield figuráját. 1982-ben a macsekot megválasztották a legjobb képregényhősnek. 1990-ben a három képből álló Garfield-képsorok elérkeztek Magyarországra. Mit tud Garfield, hogy mai napig megunhatatlan? Ennek járok utána az alábbi bejegyzésben.
Garfield immár 46 éve szórakoztatja a közönséget, kicsiket és nagyokat egyaránt. 1978. június 19-én jelent meg az első Garfield-képsor. Jim Davis számos önéletrajzi elemet beépített a figurába és tágabb univerzumába: Davis a főhős nevét és jellemét nagyapjától kölcsönözte, aki ugyanolyan szarkasztikus humorral rendelkezett, mint narancssárga cicusunk, ugyancsak szerette az élet élvezését, evés, alvás és tévézés formájában, Davis pedig farmercsaládból jött, ahogyan Garfield gazdája, Jon, és utóbbi is képregényrajzoló.
Mi a Garfield titka, hogy rekordot állított föl (az összes képregényfigura közül ő jelent meg a legtöbb újságban), és idővel a képsorokat képregények, zsebkönyvek, könyvek, rajzfilmek és animációs filmek követték? Sőt, Davis cége, a Paws Garfield-arcképes bort is termel, amelyet aukción értékesít, jótékonysági céllal. Garfield is áldozatul esett – más képregényfigurákhoz hasonlóan – a merchandising jelenségének: képével eladnak matricát, órát, ceruzát, és mindent meg mindennek ellenkezőjét is.
Garfield országokon, kultúrákon átívelő népszerűségének egyik oka alighanem az, hogy a képsorok egy poénra épülnek föl, a nyelvezetük is egyszerű, így kiválóan alkalmasak nyelvtanulásra (még latin nyelvű Garfield-képregények is léteznek a nyelvet tanulni vágyók számára). Davis kerüli a nyelvjátékokat, szóvicceket, mert ezek csak egy nyelvi közegben értelmezhetőek. De van egy mélyebb társadalomtörténeti ok is. Garfield éppen akkor érkezett meg, amikor a műszaki és háztartási eszközök ellepték az amerikai polgárok otthonát, a fogyasztói társadalom kialakult, mindinkább átalakítva átlagos amerikaiak millióinak attitűdjét a munkához, pihenéshez, szabadidőhöz, életvezetéshez. A kertvárosban lakó, tévéfüggő, lasagna-imádó, gazdáját gyorséttermekbe ráncigáló, a testmozgás minden formáját rühellő macska egyszerre volt fölfogható a fogyasztói társadalomban élő polgár karikatúrájaként és egyúttal az ellene való (passzív) lázadás kifejezéseként. Hiszen azáltal, hogy Garfield beszól a boltosoknak, a pincéreknek, az étterem-tulajdonosoknak, a gügye tévéshow-k házigazdáinak (mint a Garfield-ot halálra idegesítő Binkey bohóc), a beszélő mérlegnek (a polgár technikaimádatának görbe tükre), a postásnak, egyfajta rebellisként viselkedik.
Garfield másként lázadó, mint a megelőző évek állati mesehősei. Az amerikai rajzolók előszeretettel kötötték állatbőrbe-szőrmébe a kritikát a fönnálló társadalommal szemben, hogy elkerüljék a raportot az 1938-ban alapított Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnál. Az 1958-ban föllépő Maci Laci aktív lázadó, aki rendre elemeli a piknikkosarat, és menekül Smith vadőr elől. Sokak szerint Maci Laci a hátrányos helyzetű rétegek (afroamerikaiak, indiánok) metaforája, és maga módján küzd az egyenlőségért az életterébe (a parkba) tolakodó önelégült turisták ellen (sőt, ő és Bubu megmentik Cindy-t, a lánymedvét a gonosz cirkuszosok fogságából, azaz Cindy visszatér a szórakoztatóiparból a természetbe).
Húsz évvel később az aktív lázadás vagy annak metaforája kifulladt: az 1950-es évek lázadó beatnikjei, ahogyan a háború után fölnőtt ún. beat-generáció résztvevőit nevezték (a név egyaránt utal a beaten és a beatific szavakra, azaz egyszerre jelent „megvert” és „üdvözült”, „áldott” nemzedéket, amely kettősség keresztény szimbolikát fed föl), a 68-asok és a hippik belesimultak a középosztályba. A Nixon, majd Reagan mögé fölzárkózó „csendes többség” becsülte az anyagi javakat, mert többeknek több jutott belőlük, és a konformitást, mert a 60-as évek utcai harcai, a „faji” zavargások, a hippi kultúra hanyatlását kísérő erőszakos események (az 1969-es altamonti rockfesztivál, ahol a Pokol Angyalai motorosbanda megölte Meredith Huntert, ugyanebben az évben a Manson-banda Los Angeles-i mészárlása) megrettentették a társadalom nagy részét. A közvélemény jó két nemzedékre kiábrándult az aktív társadalmi lázadásból. Gyakorlatilag a 2008-as válság és az Occupy mozgalom rehabilitálták az utcai lázadást amerikai térben. A két generációformáló időszak közötti évtizedekben a társadalmi és kulturális lázadás konzervatív módon, azaz kerülő úton, passzív módon, vagy a privát térben zajló tevékenységformák révén történhetett.
Mint látható, a Garfield igenis politizál, a szó arisztotelészi értelmében: reflektál a közügyekre. Sajnos a magyar nyelv nem eléggé árnyalt a politika értelmezésében, rendre összekeveredik a szónak négy lehetséges jelentésrétege: politika alatt érthető a politikai verseny (politics), az intézményrendszer (polity), a pártpolitika (party politics) és a közpolitika (policy). Mondhatni, a Garfield a politika angol nyelvben meghonosodott négy jelentéséből hanyagolja az első hármat, de igenis foglalkozik a közpolitikával. Akkor is, amikor bírálja a tévé- és evésfüggőséget, az idióta reklámokat és show műsorokat, az embert vásárlóvá fokozó szupermarketeket, a lélektelen városi életmódot. És akkor is, amikor Garfield elcsatangol, és találkozik az utcai macskákkal, köztük anyjával, valamint amikor nem hajlandó megenni az egereket, vagy éppen megment egy mosómedve-anyukát és három kölykét, akik elrejtőznek a ház pincéjébe, a barátságot többre értékelve a leszűkítő „fajta”-jellegnél.
Garfield tehát mélyebb mondanivalóval rendelkezik, mint pusztán a képsorok alapján elsőre gondoljuk. Kíváncsiak lehetünk, mit hoz vissza mindebből az idén nyáron bemutatásra kerülő új film. A trailer alapján föltűnik benne a macsek apja, aki egy aktív lázadó – ez a motívum és karakter jelzi, hogy narancsszínű cicánknak nem sok ideje lesz lustálkodni.
Paár Ádám
