Nem csak Európában elégedetlenek helyi vezetők a központ hatalomgyakorlásával - Rajnai Gergely blogbejegyzése bemutatja a kanadai centrum és periféria konfliktusait.

A magyar és a lengyel kormány uniós költségvetési vétója újra felszínre hozta azt a lehetőséget, hogy Magyarország (és Lengyelország, vagy később más országok) kilépjenek az Európai Unióból, vagy az EU zárja őket ki legalább bizonyos együttműködési területekről (egy, a televízióban erre utaló uniós biztosnak üzent keményen Szijjártó Péter a napokban). Ez a konfliktus csak egy a sok közül, ami végső soron arra az évtizedek óta folyó vitára vezethető vissza, hogy milyen erős legyen a központi (föderális) hatalom Európában, és milyen hatáskörökkel rendelkezzenek a lokális (nemzeti) vezetők.

A kérdés európai vonatkozásait (legalábbis a magyar politika szempontjából relevánsakat) jól ismerik a politikát követők, az elmúlt években divattá vált az uniós integráció irányának megkérdőjelezése, és a tagság, de legalábbis Brüsszel jogköreinek újragondolása. Az okok pedig sokfélék: a centrum nem hagyja érvényesülni a helyi kultúrát és a lokális értékeket (pl. a lengyelek ezen az alapon is tiltakoznak az uniós kritikák ellen, különösen az olyan kritikus témák esetében, mint az abortusz korlátozása), túl sok helyi pénz kerül más régiókhoz (pl. Brexit), vagy a központi és a helyi vezetők politikai nézetei olyannyira eltérnek, hogy minden, a centrum által meghozott döntés sértésnek minősül a lokális politikusok számára (pl. a Budapest-Brüsszel vita középpontjában is ez áll), esetleg ezek valamilyen kombinációja.

Nem csak az öreg kontinensre jellemző az, hogy az elmúlt években felerősödtek azok a hangok, amik megkérdőjelezik azt, hogy minél több ügyről döntünk közösen, annál jobban kezelhetjük a problémáinkat. Kevesen tudják például, hogy Kanadában is léteznek olyan szakadár mozgalmak, amik a fővárosi döntéshozatali jogkörök csorbítása mellett bizonyos régiók függetlenedése mellett kardoskodnak, és mindhárom, fent említett indok mentén alakulnak politikai szervezetek. A helyi kulturális értékek védelme körül szerveződik közülük a leghíresebb, a Québeci Blokk, amely Kanada második legnagyobb tartományának legerősebb pártja, és amelynek fő célja Québec francia gyökereinek megőrzése az angolszász többséggel szemben. Ez a párt az országos politikában is jelentős szerepet tölt be (sokszor a mérleg nyelvét jelentik a Konzervatívok és a Liberálisok között), mindeközben a tartomány függetlenedését tartja fő céljának, annak ellenére, hogy ezt korábban a québeciek több népszavazáson elutasították (igaz, csak kis különbséggel, és már elég régen, 1980-ban és 1995-ben).

A Brexithez hasonlóan gazdasági megfontolások vezérelnek egy kevésbé ismert mozgalmat, amely az olajkitermeléséről nevezetes tartomány, Alberta függetlensége mellett kardoskodik. Alberta számára a föderális transzferek veszteséget eredményeznek, tehát több albertai pénz hagyja el a tartományt az adókon keresztül, mint amennyi juttatást a központi kormány nyújt az albertaiaknak, ráadásul a központi energiaügyi szabályozások alaposan megnehezítik a helyi gazdaság dolgát, hiszen az a fosszilis energiaforrásokra épül. Ezért az albertai függetlenség mellett érvelők azt állítják, hogy a helyi gazdaság prosperitását akadályozza, hogy Kanadához tartoznak.

Az albertai függetlenségi mozgalom emellett beilleszthető egy nagyobb szeparatista irányzatba, amelyet Wexit néven szoktak emlegetni.

A Wexit támogatói úgy érzik, mivel rendszerint a keleti tartományok politikai preferenciái érvényesülnek a központi kormányzatban (mivel ott lakik a lakosság kb. kétharmada), így valójában számukra nem adatik meg az igazságos képviselet, ezért politikailag szükségszerű, hogy egy olyan országot alakítsanak, ahol a saját politikai nézeteik érvényesülhetnek. Részben épp a nyugat és a kelet közötti markáns politikai különbségek miatt fordulhatott elő az, hogy bár a Konzervatívok több szavazatot szereztek a Liberálisoknál (miután óriási fölénnyel nyertek a nyugati választókerületek nagy részében), mégis 34-el több liberális képviselő került be a parlamentbe, mutatván, hogy a probléma igen aktuális.

Természetesen minden szeparatista törekvés mozgatórugói valamennyire ötvözik a három, fentebb felsorolt motivációt. Jól látszik azonban, hogy nem csak Európára jellemző az, hogy a központi irányítás legitimitását sokan, sok szempontból kérdőjelezik meg, olyan, távolról szinte konfliktusmentes együttélésnek tűnő politikai közösségekben is előfordulnak példák rá, ahol nem is gondolnánk rá, mint például Kanadában. Még akkor is, ha Brüsszel képes tanulni más országok kooperációiból, akkor sem valószínű, hogy teljesen megszűnnének azok a hangok, amelyek sokallják a centrum hatalmát a periféria felett.

Rajnai Gergely