Az amerikai kivételesség mítosza gyakorlatilag a kezdetek óta meghatározó eleme az amerikai identitásnak, az elmúlt években azonban ez a történet a nemzetközi színtéren inkább már csak mosolygást vált ki. A koronavírus járvány félrekezelése pedig csak egy újabb állomása az évek óta tartó hanyatlásnak.

A „hegyen épült város” („Shining City on a Hill”) bibliai metaforáját nem egy amerikai elnök használta az idők folyamán, azonban leghíresebb felhasználásai Ronald Reagan nevéhez fűződnek. A 80-as évek egyértelműen az Egyesült Államok fénykorának tekinthetőek, amely évtized végét a hidegháborúban aratott győzelem koronázta meg. Amikor Donald Trump az elvesztett nagyság visszaszerzéséről beszélt 2016-os kampányában, akkor minden bizonnyal ennek a korszaknak a visszahozatalát ígérte és ezzel tudott annyi szavazót maga mögé állítani, amely elég volt ahhoz, hogy beköltözhessen a Fehér Házba. Abban mindenképpen igaza volt, hogy akkorra már a világ többi része nem igazán tudta komolyan venni a fenti bibliai párhuzamot, sőt inkább ellenérzést keltett az amerikai kivételesség folyamatos hangoztatása. Paradox módon az idők megváltozását jelezve a nagyság visszaszerzését egy izolacionista külpolitikai megközelítéssel igyekezett megvalósítani az új elnök (ld. párizsi klímaegyezményből való kilépés, illetve szabadkereskedelmi megállapodásokból való visszalépés, valamint ezzel kapcsolatos tárgyalások felfüggesztése), miközben Reagan elnöksége alatt éppen az aktív külpolitika és a nyitott kereskedelmi politika tetté naggyá az USA-t. 

A hanyatlás folyamata tehát nem Trump elnök alatt kezdődött el annak ellenére, hogy sok kritikusa (főként a régi republikánus elithez tartozók, akik most Biden mögött sorakoznak fel) őt tartja egyedüli felelősnek az ország nemzetközi tekintélyének az erodálódásáért. Ez utóbbiaknak már csak azért sem lehet igazuk, mert már a 2003-as iraki háború megindítása a nemzetközi közösség egyetértése nélkül is egy olyan lépés volt, ami nagyon súlyos presztízsveszteséget jelentett és mérföldkőnek tekinthető a hidegháború lezárulása utáni időszakban. Egyes szerzők szerint a kezdetben Nyugat-barátnak tartott Putyin elnököt is többek között ez a lépés fordította szembe az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel (ld. Mihail Zigar könyvét a témában).

Mindezek mellett ráadásul a globalizáció és a közösségi média minden korábbinál gyorsabban és nagyobb tömegeknek közvetíti szerte a világon az amerikai belső problémák súlyosságát (ld. legutóbb a George Floyd halála kapcsán kitört tiltakozásokat).  Ez már nem a hidegháborúból jól ismert szovjet replika az amerikai kritikákra, miszerint az USA-ban mennyire rossz a helyzete a fekete lakosságnak, hanem a húsba vágó valóság élőben közvetítve. A faji ellentétek kiéleződése mellett párhuzamosan (sokszor egymásra is hatva) pedig még számos súlyos probléma bontakozott ki az elmúlt évtizedekben, mint például az az elképesztő egyenlőtlenség is, amely miatt immár az amerikaiak jelentős része gondolja azt, hogy a gyerekének nehezebb lesz az élete, mint neki volt, ez pedig az „amerikai álom” teljes kudarcát mutatja. Ez a folyamat sem Trump elnöksége alatt kezdődött el, hanem már az ideálnak tekintett 80-as években, amikor a Reagan-adminisztráció keresztülvitte neoliberális gazdasági reformjait. Ennek eredményeképpen az USA-ban 1981 és 2008 között megtermelt többletjövedelemnek mindössze 4 százaléka jutott az alsó 90 százalékhoz, míg a felső 1 százalék részesedése majdnem 60 % volt. Mindez már középtávon is a középrétegek lecsúszásához vezetett, márpedig jól ismert módon a széles középosztály megléte elengedhetetlen egy jól működő demokrácia és prosperáló társadalom fenntartásához, így a ma tapasztalt problémák is levezethetőek belőle (közéleti párbeszéd leromlása, szélsőséges politikai polarizáció stb.).

A koronavírus járvány (félre)kezelése pedig még a fentebb felvázolt nem éppen rózsás kiindulóhelyzethez képest is hatalmas nemzetközi presztízsveszteséget jelentett az ország számára. Egy júniusi felmérés szerint 53 ország közül 51-ben azt mondták a megkérdezettek, hogy Kína jobban kezelte a járványt, mint az Egyesült Államok. Ez pedig még az erősen konzervatív érzelmű szavazók körében is megkérdőjelezte Donald Trump támogathatóságát az idei választáson, annak ellenére, hogy ezek az állampolgárok a demokratákat és az általuk megtestesített eszméket továbbra is élesen elutasítják. Ezek a szavazók úgy érzik, hogy pont az az ember hozza kínos helyzetbe az Egyesült Államokat a nemzetközi porondon, aki korábban éppen azzal kampányolt 2016-ban, hogy az USA nevetség tárgya a világon és ezen sürgősen változtatni kell. Itt merül fel a vezetés (leadership) szerepe, amelyben az Egyesült Államok nagyon komoly hátrányban van jelenleg a riválisaival (Kína, Oroszország stb.) szemben és ez az a szempont, ahol egyértelműen kudarcot vallott a jelenlegi elnök. A választás szempontjából mindez azonban nem jelenti azt, hogy végül nem mellette fogják behúzni az ikszet ezek a szavazók, mivel a konzervatívok számára fontos kulcsterületeken (ld. az abortuszkérdéshez való hozzáállás) továbbra is csak tőle remélhetnek számukra is megnyugtató válaszokat. Mindemellett hosszú távon (akár újabb ciklusra kap választói felhatalmazást Trump, akár megbukik) valószínűleg olyan politikusok fogják dominálni a republikánus oldalt, akik bár kitartanak a trump-i diagnózis („The American Dream is Dead”) és szakpolitikai mix mellett, azonban a vezetés terén sokkal kompetensebb képet tudnak felmutatni egy kevésbé harsány stílussal kombinálva.

Vermes Ádám