Méltányosság

Agytröszt a társadalmi kohézióért

Szélsőségesek a stúdióban

2020. szeptember 01. 09:46 - Méltányosság Központ

A Méltányosság Politikaelemző Központ számos bejegyzésben foglalkozott azzal, miként jelenik meg az előítéletes gondolkodás a mozgóképen. Furcsa lehet, hogy a nyugati demokráciákban a legképtelenebb szélsőségek sem számítanak tabunak. A film – beszéljünk akár dokumentumfilmról, játékfilmről vagy féldoku alkotásokról – reflektál a társadalomban jelen lévő szélsőségekre. Nem kedvelni kell ezeket a mozgalmakat, szubkultúrákat, hanem csak elgondolkodni azon: mit kezdjen a társadalom mindezzel!

photograph-of-three-men-at-tilbury-docks-79655998.jpg

Furcsa lehet, hogy a nyugati demokráciák filmművészetében a legképtelenebb szélsőségek sem számítanak tabunak. A film – beszéljünk akár dokumentumfilmról, játékfilmről vagy féldoku alkotásokról – reflektál a társadalomban jelen lévő szélsőségekre. Nem kedvelni kell ezeket a mozgalmakat, szubkultúrákat, hanem csak elgondolkodni azon: mit kezdjen a társadalom mindezzel!

Le tud-e ülni egymással egy skinhead és egy jamaicai? És egy Ku-Klux-Klan-tag meg egy afroamerikai? Bármilyen hihetetlennek tűnik a kérdés, volt rá példa, és szerencsére mozgókép is megörökítette ezeket a beszélgetéseket!

Mi sem természetesebb, mint az angol skinhead és jamaicai fiatal párbeszéde. Micsoda, kérdezhetnék sokan! Pedig igaz: elvégre a skinhead zenei szubkultúra karibi gyökerekkel rendelkezett, és az 1970-es években egy karibi és angol munkásfiatalnak a lázadás szó jutott eszébe a skinhead zenéről. A BBC The Story of Skinhead – Don Letts című dokumentumfilmjében egykori és jelenlegi skinhead zenészek, rajongók, társadalomkutatók beszélnek a mozgalom megalakulásáról. A film egy jelenetében egy angol skinhead és egy jamaicai beszélnek teljes egyetértésben. Mindketten elutasítják a skinhead mozgalom utóbb kialakult rasszista ágát, amely hűtlenné lett a „színvak” munkásosztálybeli szolidaritáshoz. Mindketten a tömegmédiát meg az elitet teszik felelőssé, amiért nem tesznek különbséget, hanem összemossák az eredeti, a mozgalom hőskorát, azaz az 1970-es, 80-as éveket jellemző irányzatot mindenféle neonáci hazai meg külföldi szervezetekkel, és ezzel lejáratják az antirasszista skinhead-eket is.

Tény, hogy az angol munkásfiatalok jó része, vesztesként megélve a „pusztítást”, amelyet a Thatcher-korszak a „versenyképesség” jelszavával az angol munkásosztály világában véghezvitt, egyre frusztráltabban figyelte a pakisztáni bevándorlókat. Utóbbiak zárt közösségi élete és – sztereotip módon fölfogott – csupán viszonylagos, de az angol és jamaicai fiatalok által érzékelt (relatív) jómódja (vagy inkább csak „jobb” módja) irritálóan hatott sokakra. A pakisztáni bevándorlók ellen irányultak az 1980-as évektől kezdve a skinhead-ek támadásai. Korábban, a 19. században, és részben még a 20. század elején, az ír bevándorló munkás volt a szociális bűnbak archetípusa. A 20. század második felében szerepét átvette a pakisztáni, majd, már a skinhead mozgalom eredeti kulturális gyökerétől elszakadva, a „fekete”. Lényeg, hogy a Thatcher-éra frusztrált légkörében a londoni, machesteri, liverpooli, leedsi és walesi munkásfiatalok általános elitellenessége kezdett beletorkollni a bevándorlás-ellenességbe, amelytől a skinhead-kultúra sem maradt mentes.

Megkezdődött a szubkultúra kettészakadása, és a tömegmédia révén a lakosság jó része az erőszakkal azonosította a mozgalom egészét. A mozgalom eredeti elitellenes szellemiségét őrzők, mint Roddy Moreno, az Opressed zenekar alapítója, a mai napig visszautasítják, hogy azonosítsák őket a neonácikkal. Moreno és társai hívták életre a SHARP (Skinheads Against Racial Prejudice - Skinheadek A Rasszizmus Ellen) mozgalmat. Az angol-karibi párbeszéd helyreállítása jól sikerült a BBC dokumentumfilmjében. Ugyanakkor maga a karibi születésű narrátor is elmondja: mennyire megdöbbent, mikor egy nap fehér fiatalok üldözőbe vették. Hiszen ugyanazt a zenét hallgatta, ugyanúgy öltözködött, mint amazok!

the_best_of_enemies_2019_poster.jpg

Keményebb, mert mélyebb gyökerű konfliktust ábrázol a Legjobb ellenségek című 2019-es játékfilm, amely az egykori Ku-Klx-Klan-vezér, C. P. Ellis és az afroamerikai ember jogi aktivista, Ann Atwater vitáját örökítette meg. Ez a vita valóban megtörtént 1971-ben, és C. P. Ellis azóta maga is szögre akasztotta kirekesztő elveit. Atwatert maga idejében támadták, amiért vállalta a vitát, mert rendületlenül hitt abban, sikerül meggyőznie Ellist, vagy legalább elgondolkodtatnia.

Talán a Legjobb ellenségek az egyetlen olyan Ku-Klux-Klan-film, amelynek rendezője, Robin Bissell a szociológus alaposságával jár utána a Klan társadalmi bázisának, és valóban megpróbál magyarázatot adni a kérdésre, kik is a Klan-tagok, honnan érkeznek, mi mozgatja őket. Sajnos a legtöbb film azt hiszi, ha a Klan-tagokat eléggé erőszakosnak és primitívnek ábrázolja, ezzel letudta a kérdést. Ezzel azonban a társadalom és a filmes világ még nem oldotta meg a házi feladatát. A filmrendező nézőpontja nem lehet csak sérelmi, és nem lehet csupán a bíróé, pláne az ügyészé – jó, ha legalább annyira a nyomozóé, de még jobb, ha a szociológusé és antropológusé. Inkább kérdezni kell, nem ítélkezni. Azt majd a néző, akit felnőttnek tekintünk, megteszi.

A Legjobb ellenségek nem akar szájba rágni. Bemutatja mindkét oldal érveit. Ellis sorsát sok tényező befolyásolta: a családi környezet, a konformizmus (apja is Klan-tag volt), a rossz élmények (egyszer egy afroamerikai meglökte, a fiatal Ellis szerint szándékosan) és ebből fakadó túláltalánosítás. Ellis akkor lépett be a fehér csuklyás mozgalomba, amikor az – részben kényszerből, a hatósági üldözések elkerülése miatt – kiterjesztette fehér leplének szárnyát három, addig a mozgalom által elhanyagolt rétegre: a segédmunkásokra, a fiatalkorúakra és a háziasszonyokra. Részben azért kerültek a fenti csoportok a mozgalom érdeklődésének középpontjába, mert fölismerték, hogy ezek a szociálisan legsebezhetőbb csoportok. Részben pedig azért, mert például a fiatalkorúakra a rendőrség kevésbé gyanakodhatott. A szakszervezeti aktivista Ellis érdekelt volt a két első csoport beszervezésében és „átnevelésében”. S a Klanban egyre följebb jutva, egyre magasabb pozíciókat betöltve már nem volt megállás.

Ám Atwaterrel való kapcsolata lassan megváltoztatta Ellis nézetét. A két fél egymást is lassan megtanulta becsülni. Amikor Ellis kórházi ellátásra szoruló fiának szüksége volt egy privát kórteremre, Atwater intézte el számára a külön szobát. Ellis lassan átfordult, és úgy vélte, hogy a „fehérek”, különösen az ún. „fehér szegények” profitálnának a szegregáció fölszámolásából, a „fehérek” és afroamerikaiak együttműködéséből. A Klan sajnos hozzátartozik az amerikai történelemhez. Az 1950-60-as évek déli terrorjának hosszú árnyéka még nem múlt el, így várhatóan további filmek készülnek erről a témáról.

Hasonlóan meghökkentő, mélységig föltáró, „kérdező” filmekre szükség van Magyarországon is. Hiszen Magyarországon is bőven találhatunk sötét foltokat a 20. századi emlékezetből. Talán a következő években történnek bátor kísérletek.

Paár Ádám                   

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr6916184910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ad Dio 2020.09.02. 13:03:50

A szkinheadnek nem a jamaikai a "párja", hanem a komcsi punk. És félreértés ne essen, az ostobenkó skinhead épp olyan ártalmatlan, mint a kőbunkó punk gyerek. Ártalmassá akkor válnak, ha akcióba lendülnek és cigányt vernek vagy épp blm tüntetésen gyújtogatnak, fosztogatnak.

Egyszer érdekelne egy olyan dokufilm is, amikor a Che Guevara pólót viselő blm aktivista beszélget a napokban megölt afroamerikai rendőr családjával. Csak a rend és az egyensúly kedvéért.
süti beállítások módosítása