Az élet legtöbb eleme kezd visszatérni a normális kerékvágásba, még akkor is, ha a vírus hatását továbbra is nap, mint nap érzékeljük. A politika sincs ezzel másképp, szép lassan végéhez közeledik az az időszak, amikor kizárólag a vírus okozta problémák kezeléséről szóló kommunikáció lebegett a vezetők szeme előtt. Az újrakezdéssel előkerülnek a szokványos politikai ügyek – Kanadában például egy korrupciós ügy tudta átvenni a koronavírus helyét a címlapokon.

Nem sokkal a karanténintézkedések bejelentése után a kanadai kormány rendkívül anyagi segítséget ígért a felsőoktatásban tanulóknak, de az ilyen típusú támogatásokért felelős központi intézmények nem tudták vállalni ennek menedzselését a víruskezelés miatt rájuk háruló munkateher miatt, így inkább egy civil szervezetet bíztak meg a program levezénylésével. A probléma csak az volt, hogy a feladatot az a WE Charity kapta meg, amelyhez mind Justin Trudeau-t, mind kormányának és pártjának más tagjait szoros szálak kötik (közeli rokonaik jutottak jelentős összegekhez az alapítvány révén). A botrány még korántsem ért véget, eredményeképp pedig Trudeau népszerűsége a víruskezelés kezdetén elért csúcsról bezuhant.

Az ügy rámutat arra, hogy legyen bármekkora is a polarizáció, legyen bármilyen nagy is a különbség bal- és jobboldal között, vannak bizonyos problémák, amelyek politikai oldalaktól függetlenül fntosak a szavazóknak – ilyen a korrupció. Magyarországon ez a baloldali-liberális ellenzék egyik fő hívószava, Kanadában ugyanezt a konzervatívok tűzték zászlajukra. Éppen ezért lehet ez annyira fontos ügy, hogy magát a víruskezelést is felülírja – minden szavazónak fontos, hogy a lehető legtisztább kezűek legyenek a politikusok. A választásokon az ingadozó szavazók számára döntő tényező, hogy melyik jelölt tűnik kevésbé korruptnak, hajlandóak lehetnek egy olyan jelöltre is szavazni, akinek bár a nézeteivel és javaslataival nem értenek egyet, de őszintének és becsületesnek tartják.

Tulajdonképpen természetesnek tűnhet, hogy minden szavazót érdekel, hogy egy adott szempont vagy ügy kapcsán melyik párt hogy teljesít, mit képvisel. Az elmúlt néhány évtizedben azonban ez nem ilyen egyértelmű; egyre inkább jellemző, hogy a pártok kisajátítanak egy-egy témát, és nem is foglalkoznak a másik oldalnak fontos ügyekkel. Így például a kanadai Konzervatívok rengeteget beszélnek a költségvetési fegyelemről, és ostorozzák a többi pártot, amiért nem szentelnek neki elég figyelmet, míg a Liberálisok például rengeteget beszélnek a társadalmi igazságosságról, de egymás témáit a legritkább esetben érintik. Ezért akinek fontos a költségvetési hiány alakulása, a Konzervatívokhoz, aki a társadalmi igazságosságot tartja szem előtt, az pedig a Liberálisokhoz húz (ez persze leegyszerűsítés). Nem kell megítélni, hogy melyik párt mennyit tesz az adott ügy érdekében, mert szinte egyáltalán nem foglalkoznak egymás témáival. A világban most már azt is látjuk, hogy pártok kifejezetten egyetlen ügy kapcsán jönnek létre (lásd pl. a Brexit Pártot az Egyesült Királyságban).

Az ügyek kisajátítása megnehezíti a párbeszédet az oldalak között, mert egyszerűen nem is képesek ugyanarról a témáról beszélni; egymás ügyei nem fontosak a különböző nézetek képviselőinek. Ebből a szempontból kifejezetten jó, hogy vannak még olyan ügyek, mint például a korrupció, ami gyakorlatilag minden választónak sokat számít, és így képes egy skálát nyújtani, amin el lehet helyezni a politikusokat (korruptak/becsületesek). Egyre több ügyben ez viszont nem lehetséges: csak egy-két párt van az egyes skálákon, a többit el sem lehet rajta helyezni, mert az adott ügyet kisajátította magának egy konkrét oldal.

Jó lenne, ha az egyes témákról nem csak egy-egy párt beszélne, mert diskurzus nélkül a szakpolitikai ötletek sem tudnak megfelelően fejlődni, a véleménybuborékokban csak egyre radikálisabb javaslatok kerülnek elő, ami csak még jobban elidegeníti a másik oldalt a témától, és a mindenkinek kedvező megoldások reménye elillan.

Rajnai Gergely