Az elmúlt hetek Amerikában zajló tüntetései kapcsán sokszor elhangzik, hogy végre hangosan hallatja a hangját és szólal fel az érdekei mellett egy elnyomott kisebbség. Donald Trump 2016-os megválasztása kapcsán azonban még egy másik elnyomott csoport segélykiáltásától volt hangos a média, amikor a választás eredményére próbáltak magyarázatot találni.

Az amerikai fehér munkásosztály számára a 2016-os elnökválasztás jelentette azt az utolsó fórumot, ahol még hallathatják a hangjukat és jelezhetik, hogy ők még mindig léteznek ebben az országban a hétköznapi láthatatlanságuk ellenére. Néhány évtizedet vissza kell mennünk az időben ahhoz, hogy megértsük miért is alakult ki ez a helyzet mára és ennek a történelmi folyamatnak a megvizsgálása a mai helyzet kapcsán is tartogathat megfontolandó tanulságokat.

Az 1960-as években viharos változásoknak lehettek szemtanúi az amerikai kortársak: a vietnámi háború, Kennedy elnök meggyilkolása, a szexuális forradalom, a polgárjogi törvény elfogadása, Johnson elnök Great Society koncepciója, majd 1968-ban a „csendes többség” által pajzsra emelt Richard Nixon beköltözése a Fehér Házba egy teljesen átalakult Amerikát eredményezett. Ezt a forradalmi évtizedet nem követhette más, mint a kiábrándulás (ld. Tom Wolfe Me Decade fogalmát) és a hagyományos értékeket védők (ld. Phyllis Schlafly küzdelme az Equal Rights Amendment ellen) ellentámadása. Ezen ellentámadások közül az egyik legfontosabb az 1970. május 8-án bekövetkezett „Hard Hat Riot”, az a nap, amely szimbolikus kezdete a fehér munkásosztály jobbratolódásának az amerikai politikában. Az incidens során fehér építőipari munkások - akik egy jelentős része szolgált a vietnámi háborúban – erőszakkal léptek fel a háborúellenes jelszavakat skandáló tüntetőkkel szemben. Ami utólag nézve kifejezetten érdekessé teszi ezt az eseményt, hogy a rendőrség soraiban is főként a munkásokhoz hasonló hátterű embereket találunk, akik a beszámolók szerint még szimpatizáltak is a tüntetők ellen fellépőkkel. A mai, a rendőrség feloszlatását követelő hangok éppen azért is lehetnek problémásak, mert csak elmélyítik a már ekkor is tapasztalt szakadékot a tüntetők és a rendőrök között, így az egyetlen reakció az ellentámadás lesz (ld. a Thin Blue Line kifejezést). Ráadásul a rendőrség kötelékében szolgálni az egyik utolsó olyan munkalehetőség egy főiskolai végzettséggel nem rendelkező fehér számára, ahol megkaphatja azt a fizetést és a saját közösségében való megbecsültséget, amelyre nagyon nagy igény mutatkozik ebben a társadalmi csoportban.

A republikánusok ezen események hatására Nixon vezetésével jól ismerték fel, hogy az osztályok közötti konfliktust fel lehet oldani a fehér közép- és munkásosztály szövetségével a rassz mentén. Erre ad jó példát az 1970-es Joe című film, amelyben egy lecsúszott fehér munkás és egy gazdag középosztálybeli köt barátságot egymással, mivel a köztük lévő ordító különbségeket elmossa az új, modern világ elleni közös gyűlöletük. Ezek előtt az emberek előtt lényegében egy nagy cél lebeg: visszaállítani azt a hagyományos amerikai életformát, amelyet gyermekkoruk óta ismernek (ennek gyökerei már a XIX. században is megjelentek, amikor a szédületes gyorsaságú iparosítás sodorta végveszélybe a hagyományos közösségeket). Az amerikai kisember mítosza is ekkor erősödik fel újra, ezek azok az emberek, akiknek nem hallják meg a hangját Washingtonban. A korabeli New Yorkban ez még azzal is kiegészül, hogy a fehér kisemberek egyre inkább kiszorulnak a városból, miközben a bűnözés az egeket verdesi (erre reflektál az 1974-es Bosszúvágy című film is). Visszatérve napjainkhoz, a mostani identitáspolitikának is az az egyik alapja, hogy engem és a csoportomat a többségi társadalom nem ismer el, sőt kifejezetten lenéz, ez pedig nagyon komoly dühöt és frusztráltságot válthat ki. Ez pedig ahhoz vezet, hogy nagy tömegek hajlandóak akár a saját gazdasági érdekeik ellen szavazni (ld. Fukuyama példáját a Brexittel kapcsolatban) az identitásuk védelme nevében. Hiszen ahogyan W. E. B. Du Bois amerikai történész 1935-ös munkájában megállapította: nem minden jövedelmet készpénzben állapítanak meg, a nyilvános megbecsülés, elismertség és a „fehérséggel” együtt járó privilégiumok legalább ilyen fontosak. A Trumpra szavazó fehér munkások ma is úgy érzik (ahogyan Nixon egykori szavazói is), hogy a társadalom kivetette őket magából (ld. white trash fogalma vagy basket of deplorables Hillary Clinton megfogalmazásában), a médiában pedig méltatlan módon mutatják be őket, miközben a kisebbségeket egyre inkább csak pozitív színben lehet ábrázolni a botrányok elkerülésének az érdekében.

Mindemellett Trump sikerében legalább olyan fontos tényező volt, hogy szakított a korábbi republikánus ortodoxiával a gazdaság területén (a szabadkereskedelem és a bevándorlás teljes elutasítása, a munkahelyek visszahozásának ígérete az Egyesült Államokba), ezzel pedig a gazdaság területén is vonzó alternatívaként tudott fellépni a fehér munkásosztálybeli szavazók előtt. Az előző republikánus adminisztrációk ugyanis jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy miközben a dolgozók termelékenysége megkétszereződött, addig a bérek lényegében a 70-es évek vége óta stagnálnak, a gazdasági növekedés túlnyomó része a leggazdagabbaknál csapódik le. Márpedig a fehér munkás- és középosztály körében a sokra becsült „férfiasság” legfontosabb mérőszáma továbbra is a fizetés nagysága.  A 2016-os „Make America Great Again” szlogen pontosan ezekre a régmúltra visszavezethető vágyakra reflektált, ahogy a már említett Joe című film 1970-es plakátján is láthatjuk ennek a korai megfogalmazását („Keep America Beautiful”).

Végezetül arról is szót kell ejtenünk, hogy legalább ilyen fontos eleme a fehér munkásság identitásának az egyenes beszéd, a problémák világos megnevezése akár vulgáris módon is, ahogyan Trump teszi. Erre a fajta világos, könnyen érthető világmagyarázatra nagyon nagy igény mutatkozik ebben a körben és ez csak növekedni fog az elkövetkező időszakban, ahogyan a világ komplexitása egyre tovább nő. Azért is nagyon fontos ezekre a tényezőkre felhívni a figyelmet, mert

Vermes Ádám