A populisták korában a szakpolitikus karakterű vezetők szinte teljesen eltűntek a politikából. A koronavírus okozta válság alatti kommunikáció viszont mintha visszahozta volna ezt az elfeledett vezetőtípust.
A kilencvenes és a kétezres években világszerte sokan aggódtak, hogy a „menedzserek” veszik át a politikai irányítást. A keleti blokk bukásával az ideológiai harcok kora véget ért, a jóléti kapitalizmus győzött, így a politikusoknak nem maradt más feladata, mint menedzselni a rendszert. A viták technikai szócsatákká váltak, a lényegi kérdésekbe gyakorlatilag nem maradt beleszólása a választóknak, mert azok nem is merültek fel. A pártok és politikusok közötti különbségek eltűntek, nem a jobb politikusra, hanem a hatékonyabb menedzserre szavazhattak a polgárok.
Aztán jött a válság, és a 2010-es évek mintha visszahozta volna a politikát a menedzserek világába. A politikai viták élesebbé váltak, erősebb lett az ideológiai töltetük. Újbaloldal, progresszivizmus, nemzeti jobboldal, populizmus – és a menedzsereknek már se híre, se hamva a vezetők között. A menedzserek korának vége.
Nem véletlen, hogy a vírushelyzet alatti kommunikációt elemző iratunkban elemzett négy vezetőből legfeljebb Angela Merkel nevezhető menedzserpolitikusnak, de igazából ő sem fér bele teljesen ebbe a kategóriába. Mindannyian markáns vezetői profillal rendelkeznek, és súlyos politikai kérdésekben határozott álláspontjaik vannak, amiket rendszeresen nyilvánosan fogalmaznak meg.
Érdekes volt azonban megfigyelni, hogy Boris Johnson és Emmanuel Macron is szinte pillanatok alatt menedzserré vedlett át, amikor a koronavírus elérte Európát. A víruskezelés legapróbb részleteit is személyesen jelentették be, próbálták olyan képet mutatni magukról, mint akik képesek megtalálni a megfelelő szakpolitikai megoldásokat, és azok végrehajtását felügyelik. Az ideológiai harcok egy csapásra háttérbe szorultak, és a szakpolitikai ügyek kezelése vált újra politikai erénnyé.
Orbán Viktor és Angela Merkel egy kicsit jobban megmaradtak politikai vezetői szerepükben, és a szakpolitikai kérdésekről ugyan sokat beszéltek, de a legapróbb ügyek kommunikációját inkább másokra bízták (így ismerte meg egy ország az Operatív Törzs kifejezést és Müller Cecília nevét). Amennyire tudtak, megmaradtak a korábbi vezetői stílusuknál, míg Johnson és Macron azonnal menedzserré változtak.
Úgy tűnik, hogy amikor a helyzet nem „normális”, akkor egyszerre van szükség politikai vezetésre és hatékony szakpolitikára, valamint azt menedzselő politikusokra. Az elmúlt évtized a menedzselésre építő vezetőket eltüntette a politikából, és most az ideológiai harcosoknak kell egyszerre menedzserré válniuk, és megőrizniük azokat a tulajdonságaikat, amelyekkel pozícióba kerültek. Ez nem egyszerű feladat, és
a válság első szakaszában tapasztalt népszerűségnövekedés láthatóan világszerte minden vezetőnél komoly visszaesés követte, ami részben éppen annak köszönhető, hogy ez a kettős elvárás jelenik meg feléjük, és nem tudnak mindkettőnek megfelelni. A szakpolitika mégsem tűnt el az életünkből.
Rajnai Gergely
