Adott egy kutatás Angela Merkel, Emmanuel Macron, Boris Johnson és Orbán Viktor válságkommunikációjáról. Akik arra tippelnének, hogy egyik oldalon Macron és Merkel, másik oldalon Johnson és Orbán megnyilvánulásai hasonlítottak legjobban egymásra, kénytelenek lennének csalódni.
Nem először találjuk ugyanis azt, hogy több a közös a francia köztársasági elnök, és a magyar miniszterelnök kommunikációjában, mint elsőre gondolnánk. Míg Boris Johnson arra használta a veszélyhelyzetet, hogy megváltoztassa a róla kialakított képet és botránypolitikusból nemzetegyesítő szereplővé váljon, Angela Merkel pedig 2017 óta nem volt ilyen népszerű a maga konszenzuskereső nyilatkozataival, addig Emmanuel Macron és Orbán Viktor a harci retorika széleskörű alkalmazásával került válságkommunikációs szempontból egy csoportba. Azonban ahogyan korábban is, most is azt látni, hogy nagyon más megközelítéssel jutottak közös nevezőre. Míg Macron esetében maga a vírus volt az ellenség, amely ellen nemzeti összefogással kell szembeszállni, addig Orbán Viktor “jól bevált dolgon ne változtass” elv alapján beépítette a vírust korábbi kommunikációs stratégiájába, és politikai ellenfelei a víruskezelést akadályozó szereplőkké léptek elő. Miközben jól követhető volt a váltás, amikor a vírus háttérbe szorította a korábbi témákat, a brüsszelezés, sorosozás nem került le repertoárjából. Ezzel szemben Emmanuel Macron, aki az európai és a nemzeti szuverenitás növelését a szolidaritás igényével egészítette ki beszédeinek többségében, egyáltalán nem volt konfrontatív. Kommunikációja nem volt pártpolitikai mezőben értelmezhető, egyetlen egyszer sem említette a pártokat vagy az ellenzéket. Ugyanakkor akárcsak Orbánnak, rendkívül konzisztens volt kommunikációja, talán túlságosan is, ahhoz képest, hogy kommunikációs stratégiájával épp a sárgamellényes tüntetések politikai veszteségeit próbálta volna kiegyenlíteni.
Hogyan lehet, hogy látszólag ugyanarról beszél két politikus és mégis teljesen más eredménye lesz? Elvégre miközben a francia állampolgárok többsége elégedett volt a válságkezelés végeredményével, kifejezetten elégedetlenek voltak Macron válságkezelői képességeivel. Hiába vezényelte a vírus elleni harcot, mégis megbüntették az olyan kezdeti nehézségekért, mint a maszkok hiánya. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy Macron két fő üzenetéből – szuverenitás és szolidaritás – az utóbbit biztosan annak a politikának a folytatásaként látják, amely épp a tüntetésekhez vezetett, hiszen sokan úgy vélték, hogy reform elképzelései túlzott áldozatvállalást várnak az állampolgároktól. Habár Macron szorgalmazta a nagyobb függetlenséget a globális ellátórendszerektől, különösen az olyan termékek esetében mint a szájmaszkok és a lélegeztetőgépek; látni kell, hogy kommunikációja ugyan rendelkezett ellenségképpel, de valódi számonkérhető ellenféllel nem. A vírus elleni harc önmagában még nem volt elég. Míg Orbán esetében a konzisztens kommunikáció egy alapvetően bevált stratégiát vitt tovább és alkalmazott a rendkívüli helyzetre, addig Macron egy eleve veszteségeket okozó narratívát próbált a vírusra alkalmazni, sikertelenül. Az jelenleg még nem látszik, hogy hosszútávon megtérül-e kitartása koncepciója mellett, annyi biztos, hogy a vírushelyzet gazdasági következményének kommunikálásához várhatóan valamiféle csavarral kell majd előállnia, ami talán épp a szuverenitás előtérbe helyezése lesz a szolidaritás igényével szemben.
Lakatos Júlia