A mostani szobordöntési hullámban gyarmatosítók, fölfedezők szobrait, emlékműveit távolították el, rosszabb esetben döntötték le, és még rosszabb esetben megrongálták vagy a folyóba dobták őket.

E sorok szerzője mély szkepszissel és leplezetlen ellenérzéssel figyeli a múlt eltörlésének, utólagos kiegyenlítésének ezt a formáját. Sokkal szerencsésebb lenne, ha már a multikulturális modellt hangsúlyozzuk, ha a gyarmatosított népek / kultúrák hősei és jeles eseményei egyenrangúan szerepelnének az iskolai tananyagban. Persze, kérdés az is, hogy a multikulturalizmus alatt mi értünk. Ha olyan társadalmat, amelyben mindenki megőrizheti a maga hagyományait, akkor csak három valódi multikulturális pontja van a világnak: Indonézia, Latin-Amerika és Dél-Afrika. Utóbbi azonban nem egy sikertörténet, s a másik két területen a társadalmi egyenlőtlenségek nem kevésbé ketyegnek időzített bombaként. Hiszen végső soron minden kultúra képes egymás mellett élni, ha a társadalmi egyenlőtlenségek nem veszélyeztetik az együttélést, s vannak a közös tereken kívül lehetőségek a saját kultúrába visszavonulásra. Ám közös terek és közös történetek szükségesek a sikeres integrációhoz. Soha nem magukból a kultúrákból fakadnak a problémák, hanem abból, ha a közös térben a kohézió és az összetartozás-érzés pillérei meginognak.

Edward W. Said, a Columbia Egyetem 2003-ban elhunyt palesztin származású összehasonlító nyelvészet professzora 1979-ben írta nagysikerű munkáját, az Orientalizmust, amely nem kevesebbet állít, mint hogy a Kelet (Oriens) képét a Nyugat (Okcidens) formázta meg, mert a Nyugat számára szükség volt egy referenciára, amelyhez képes viszonyítani magát. Abban a tükörbe szemlélve, amelyet a Kelet nyújtott, a Nyugat „vonzónak”, „haladónak”, „korszerűnek”, „racionálisnak”, „tudományosnak” és „férfiasnak” láthatta (láttatta) magát (a férfiast a vállalkozói, felfedezői aktivitás, kalandvágy és a gyarmatosító katonai erő értelmében). Így ahogyan a könyve 76. oldalán írja, „az orientalizmus (…) nem más, mint a Keletről szerzett ismeretek halmaza.” Részben szerzett, részben persze nagyon is alakított, formált ismeretekről van szó. Hiszen előbb írók, utazók, majd a tudósok mondták meg az európai olvasóknak, hogyan és mit gondoljanak a Keletről. Mondani sem kell, hogy Said művére össztűz zúdult az orientalista intézetek és tanszékek részéről. A vita, amit gerjesztett, azonban termékenyítőnek bizonyult a humán tudományokban.

Nem foglalkozom Said megállapításaival (könyve elérhető minden könyvtárban), nem követem végig az orientalizmus alakulását, számunkra most ennek populáris végpontja érdekes. A szerző ugyanis, eljutva könyvében a saját koráig, fölveti a tömegkultúra, nevezetesen a film, sőt általában a mozgókép szerepét a „barbár”, „maradi” Kelet képének makacs rögzülésében. Érthetően nem foglalkozhatott mindennel, ám elemzése picit felületes maradt.

Ahogyan könyvének 497. oldalán írja, „a filmvásznon vagy a televízió képernyőjén az arabok a szexuális kicsapongás és a vérszomjas gazság szinonimájaként jelennek meg”. Said írásában sorjáznak a kor amerikai és nyugat-európai filmművészetével szembeni vádpontokként az erős kifejezések: „szexualitástól túlfűtött szörnyszülöttekként” ábrázolják a „keletieket”, de különösen az arabokat, „akik ravasz csapdákat állítanak, zseniálisan álnok terveket szőnek ugyan, ám alapjában véve szadista, szavahihetetlen és megvetendő népség.”

Ugyanezeket a sztereotípiákat megtalálhatta volna Said – ha történetesen az amerikai őslakosokkal foglalkozik – az indiánok 1930-50-es évekbeli hollywoodi mozis ábrázolásában. Ugyanezekkel a sztereotípiákkal ábrázolták az afroamerikaiakat (velük szemben még a „gyermeteg”, „naiv” jelzők térnek vissza a kor filmjeit elemző tanulmányokban). Mint látható, nem csak a Kelet jelentett referenciát a Nyugat számára, hanem más kultúrák is, amelyekhez képest a nyugatiak magukat korszerűbbnek, tudományosabbnak, racionálisabbnak láthatták. Said tovább megy: „rabszolga-kereskedő, tevehajcsár, pénzváltó, ötletekben gazdag csaló: a moziipar hagyományosan ezeket a szerepeket osztja az arabokra.” Said nem írja a „terroristát”, ám az 1970-es évek végétől már e téren is elszabadul az amerikai mozi, hogy aztán a 90-es években szinte kizárólag „keleti”, muszlim figurákkal töltse meg a korabeli filmek terrorista alakulatait. Nehéz lenne érvelni Said ellenében, hiszen a kor észak-amerikai filmművészete gyakran él azokkal a sztereotípiákkal, amelyeket jogosan fölvet, gondoljunk az olyan tucat-filmekre, mint A Delta kommandó és A tűzparancs.

Said ugyanakkor kissé túloz is, amikor csak gonosztevők ábrázolását rója föl a mozinak. Vitathatatlan, hogy a fehér lovon vágtató sivatagi hercegek, ezeregyéjszakai díszletek között tanácskozó bölcs sejkek és szultánok is hozzátartoznak a mozihoz. Ám érthető, hogy Said ezeket nem tekinti párbajképes figuráknak. Ugyanis valójában ezek a látszólag pozitív ábrázolások is beleillenek a Nyugat alapvetően elmarasztaló iszlám- meg arab-képébe. Már a középkor megalkotta a „jó”, „bölcs” muszlim képét, aki annyiban „jó”, hogy tükörként, erkölcsi mérceként szolgál a „nyugatiak” számára. Szaladin szultánra, a legnagyobb arab hősre, Jeruzsálem visszafoglalójára ruházták rá leggyakrabban a „jó muszlim” imázsát. Azóta is visszatér a „jó muszlim” a filmvásznon, ám mindig úgy jó, hogy pontosan visszaadja az egzotikus Kelet-képet, s csak annyiban jó, hogy megmutatja, „nekünk” milyennek kell lennünk.

A fenti pozitív ábrázolások azért vonják magukra a kritikát, mert úgymond megint a nyugatiak azok, akik megmondják, milyenek a keletiek, milyen a Kelet, milyen az iszlám (milyen Afrika, milyen Latin-Amerika – és folytathatjuk a sort). Ha pozitív ábrázolásról van szó, az is csak leereszkedő gesztus a nyugatiak részéről, legalábbis azon mozgalmak szerint, amelyek célul tűzték ki a gyarmatosítottak tudatának dekolonizálását. A harmadik világbeli dekolonizáló mozgalmak és pártok szerint az alapvetően pozitív egyéniségek nem teszik semmissé a nyugatiak fejében élő Kelet-képet, sőt megerősítik. Hiszen a pozitív szereplő mindig távol áll az adott korszak társadalmi válóságától. Akaratlanul is azt sugallják ezek a filmek, hogy a keleti maradjon csak a maga világában.

Said ugyancsak érdekes meglátása, hogy míg a filmhíradókban a nyugatiakat mindig egyénenként mutatják be, van arcuk, nevük, utóbbit gyakran ki is írják, addig a keletiek mindig tömegesen jelennek meg, akár katasztrófákról, akár politikai válságokról van szó. De ugyanez a helyzet afrikaiakkal is. Ez a tendencia mai napig kimutatható a filmhíradókban. Néhány csatorna azzal ellensúlyozta ezt, hogy megszólaltatta úgymond az „utca emberét” Bagdadban vagy Delhiben. Persze, kérdés, hogy egy nyugati hírtelevíziós stáb valóban azokat a személyeket választja-e ki, akik hitelesen képesek reprezentálni az adott társadalom véleményét, az „utca hangját.” Egy angolul jól beszélő, öltönyös személy valószínűleg közelebb áll a nyugati középosztályok életviteléhez.

Akárhogy is,

Paár Ádám