Sokszor hallani, hogy a magyar társadalom mennyire végletesen kettészakadt. Mintha ez valami egyedi jelenség lenne, amiről politikai nézetektől függően egyik vagy másik vezető tehet. Holott a kialakulása – amit szakszóval polarizációnak szoktunk nevezni – sokkal inkább egy globális trend része.

Thomas Carothers és Andrew O’Donohue politikai elemzők épp ezért jelentettek meg egy könyvet tavaly Megosztott demokráciák, azaz Democracies Divided címmel, aminek jelen gondolatmenet szempontjából az alcíme a fontos, hiszen a politikai polarizációra globális, és nem egyedi, nemzeti szintű kihívásként utal. A legtöbb demokráciában ugyanis hasonlóképp gondolkodnak a megosztottságról, mint Magyarországon. Az állampolgárok úgy vélik, hogy egyre nagyobb a politikai táborok közötti szembenállás, és egyre kevesebb, amiben közösen egyetérthetnek. Ezért is szerették volna a szerkesztők összehasonlítani, hogyan jelenik meg a polarizáció különböző országokban, hogy megtudják milyen közös, vagy épp eltérő vonásai vannak. Nem véletlen, a polarizációt eddig leginkább az Egyesült Államok vonatkozásában vizsgálták. Holott a kötet rámutat arra, hogy egész másként alakul ki a polarizáció különböző országokban. Míg Lengyelországban például előbb jött létre egy erős populista vezetés, amely aztán éles nemzeti kettéosztottsághoz vezetett, addig az Egyesült Államokban már a kilencvenes évek óta növekedett a polarizáció mértéke, és ez vezetett el végül ahhoz, hogy a választók kiábrándultságukban egy populista elnököt válasszanak. A jelenség messze nem olyan egyedi, mint azt a különböző országok állampolgárai hiszik saját politikai konfliktusai kapcsán. Ami mégis közös bennük, hogy a polarizáció egy önmagát gerjesztő folyamat, ami egyre nagyobb megosztottságot eredményez, és amelyből egyre nehezebb kilábalni. Hogy mégsem lehetetlen, arra példaként szolgálhatnak az olyan szub-szaharai államok, amelyek hosszas törzsi rivalizálást követően jutottak el egyfajta érzékeny egyensúlyhoz, mint például Kenya.

Mielőtt kétségbeesnénk a polarizáció globális jelenlététől, és annak öngerjesztő mivoltától, a szerzők rámutatnak arra is, hogy vannak kivételek. Japánban például nem alakult ki ilyen éles társadalmi megosztottság, de Európán belül Portugáliát, Izlandot és Norvégiát is elkerülte ez a szembenállás. Ráadásul messze nem olyan egyértelmű a jelenség, mint elsőre hinnénk.

Még sokáig sorolhatnánk a polarizáció különböző jellemzőit, és a kutatók által talált közös vonásokat, de talán még fontosabb, hogy ehelyütt beszéljünk arról, miért fontosak az ilyen összehasonlítások. Azért, mert segít perspektívába helyezni saját konfliktusainkat, mi több, elmozdítja a politikai vitákhoz való viszonyulásunkat a bűnbakkereséstől. Könnyű azt mondani, hogy egyik vagy másik politikus vagy párt a hibás. Éppolyan könnyű valamilyen történelmi sérelem felemlegetése, vagy egyszerűen azt mondani, hogy megbolondult a világ körülöttünk. Azonban ha ráébredünk arra, hogy másutt, másként, más okokból nagyon hasonló megosztottságok jöttek létre, lehet, hogy elgondolkozunk azon, hogy mi az a történelmi, kulturális, vagy egyéb ok, ami nálunk kialakította, és fenntartja ezt a megosztottságot. Miközben a globális polarizáció fogalma rámutat arra, hogy nem vagyunk egyedül a világban a problémáinkkal, arra is emlékeztet minket, mindenütt más és más idézi elő a polarizáció elmélyülését. Ha kimozdulnánk annak puszta megállapításból, hogy “milyen törzsies a társadalmunk, és mennyire megosztottak vagyunk”, akkor akár olyan felvetésekkel is foglalkozhatnánk, hogy melyek azok a különbségek, amelyek miatt Japánban, vagy Norvégiában nincs ilyen, ellenben mi miért a megosztottak csapatában játszunk. De megvizsgálhatjuk azt is, mely feltételek mellet szűnt meg, vagy mérséklődött a szembenállás, ahol ez bekövetkezett, és milyen társadalmi eszközök jöttek létre az új egyensúly fenntartására. Ha azonnali közeledést nem ígérhet, az efféle elemzés mégis képes többletet nyújtani a hétköznapi politikai csatározásokkal szemben.

Lakatos Júlia