A politikában a győzelem sok mindent igazol. Azokat a pártokat és politikusokat, akik győzelmet aratnak egy-egy választáson, elismerik, stratégiájukat alaposan megvizsgálják, megpróbálják megfejteni a titkukat – tanulni akarnak tőlük. Többek között ezért is hasznosak a politikusok által utólag írott emlékiratok – a politikai siker egy receptje szűrődhet keresztül rajtuk.

Ennek általában a fordítottja is igaz: a politikában a vereség szinte mindent érvénytelenít. Aki veszít, annak semmiben sem volt igaza: sem az üzenete, sem a programja, sem a választási stratégiája, sem a személye nem lehetett jó, nem is nagyon érdemes figyelni arra, hogy mit hogyan csinált, legfeljebb intő példaként lehet elemezni, hogy mit nem szabad csinálni a politikusoknak a jövőben.

A vesztes jelöltnek sokszor ezután nincs is visszaútja a politika élvonalába. Saját oldalán is megbélyegzik, minél többen el szeretnének távolodni tőle; ez legalábbis a legismertebb gyakorlat. Érdemes azonban megfontolni, hogy a veszteseknek van azonban egy komoly versenyelőnye más jelöltekkel szemben: a tapasztalat. A politikai tapasztalat jellemzően alulértékelt erőforrása a politikusoknak, különösen ma, amikor sokan éppen az „outsidereket” keresik a politikai palettán, sokszor inkább hátránynak tűnhet a begyűjtött tapasztalat, mint előnynek. Egy politikai kampány megvívása azonban nagyon nehezen tanulható tankönyvekből, és egy szakképzett stáb sem tökéletes megoldás a rutin hiányára. A megvívott – és legalább részben elvesztett – csaták során begyűjtött ismeretek egyedi lehetőséget kínálnak arra, hogy a későbbiekben már eredményesebben szerepeljen az adott jelölt.

Kanadában a szövetségi választás után a vereséget szenvedett konzervatív oldal dilemma előtt állt: a vesztes pártvezér, Andrew Scheer vezesse továbbra is a pártot, vagy új irányt vegyenek. A távozás mellett egyértelmű indok szólt: Scheer nem nyert, tehát nem is nyerhet a jövőben, más irányt kell vennie a pártnak. A maradás mellett már érdekesebb érveket lehetett olvasni: a vereség alázatot és tapasztalatot adhat Scheernek, aki egy következő kampányra már jobban fel tud készülni, és nagyobb eséllyel küzd meg az immár kétszer nyertes Justin Trudeau-val, mint egy rutintalan jelölt, ráadásul a vereség utáni kapkodásban rendre alkalmatlan vezetőket jelöl ki egy egy átalakulóban lévő párt. Erre példaként említi a fentebb hivatkozott írás a közelmúlt kanadai politikájából Stephen Harpert, a korábbi konzervatív miniszterelnököt, aki egy vereséggel indított pártvezetői karrierjét, de később több választást is meg tudott nyerni. A Liberálisok ezzel szemben a 2000-es évek második felében a Harper ellen kudarcot szenvedő Stephane Dion helyére a pártot történelmi mélységbe kalauzoló Michael Ignatieffet helyezték (Ignatieff neve a magyaroknak ismerősen csenghet, jelenleg a CEU rektora), amivel csak rontottak a helyzetükön.

A megszerzett tapasztalat mellett szintén gyakran elsiklunk amellett, hogy bizonyos esetekben a vesztes komoly eredményeket ért el, csak épp a győzelem nem sikerült. Scheernek sikerült növelnie pártja szavazóinak számát, és a konzervatív fellegvárakban (különösen a kisvárosokban és a falvakban) gyakorlatilag eltüntette a liberális riválisokat. Ezek a sikerek nem elhanyagolhatók, de a Scheer által vett irány talán éppen azért vált nehezen tarthatóvá, mert az ő politikájával a további erősödés is ezekben a térségekben lett volna lehetséges, ami a kanadai választási rendszerben nem jelent komoly esélyt további mandátumok szerzésére – ahhoz a liberális többségű nagyvárosokban lenne szükség előretörésre.

Azt már nem tudjuk meg, hogy Scheer hogy tanult volna a vereségéből, mert hosszas huza-vona után decemberben lemondásra kényszerült. Nem tudni még, ki fogja átvenni a helyét, de egyáltalán nem biztos, hogy jól járnak a konzervatívok a helycserével, különösen azok után, hogy a legutóbbi pártelnökválasztás nem volt botrányoktól mentes. Magyarországon viszont – bár a politikában továbbra is a siker mindent visz – több példát is ismerünk arra, hogy egy választási kudarcból politikusok képesek voltak tanulni, és később sikeresen visszatértek. Orbán Viktor 2002 és 2006 vereségéből tanulva változtatott a politikáján, aminek eredményeképpen sorra nyeri a választásokat, míg Karácsony Gergely a kudarcos országgyűlési kampánya után megtanulta jobban menedzselni a választási folyamatot, ami különösen azért igényelt sok tanulási időt, mert több, egymással komplex kapcsolatban lévő párt és személy támogatását kellett megszereznie a jelöltséghez, majd a választási sikerhez. A főpolgármesteri választáson bizonyította, hogy tanult a sikertelen választásokból.

Nem szabad tehát alábecsülni a politikai tanulás lehetőségét, és a politikai tapasztalat megszerzését. A vesztes tanulhat talán a legtöbbet a választási eredményből, és ha hagyják tanulni (és persze ha képes rá), a későbbi sikerek alapja lehet a korábbi választási kudarc.

Rajnai Gergely