1978 az amerikai televíziózás történetében jelentős év. A CBS televízió ebben az évben kezdte el vetíteni a Dallas című sorozatot.

Az olajvállalkozó Ewing család életéről szóló sorozatot a rendszerváltás után leadták Magyarországon is, bedobva a piacgazdasággal éppen barátkozó közönséget a filmbéli gátlástalan (és valójában ilyen formában eltúlzott) texasi-amerikai vadkapitalizmus mélyvízébe. Főcímzenéje máig emlékezetes a 90-es években szocializálódott tévénézőknek. Ahogyan a Ewing család örök intrikusa, a pénzszerzésben és szexualitásban egyaránt gátlástalanul mohó Jockey (az eredeti sorozatban: J. R., azaz John Ross nevet viseli) sunyi mosolya, amely átfut arcán egy whisky-kortyolás előtt, emlék sokak számára. Hogy a magyar televízió ezt a sorozatot műsorára tűzte, abban alighanem az aktuális (ezúttal amerikai) kordivathoz fölzárkózás játszott közre. A privatizáció igazságtalanságai, a növekvő munkanélküliség idején ki tudja, hány ember azonosította az amerikai kapitalizmust a sorozatban látott szereplőkkel!

A „főgonosz”, a Larry Hagman által alakított J. R. testesítette meg sokak szemében a tipikus vadkapitalista vállalkozó archetípusát. Ez a kép nagyon messze esik Max Weber etikus vállalkozójától, de okkal vélhető, hogy nem Max Weber ideáltípusa, hanem a televízióban minden pénteken feltűnő Jockey befolyásolta a nézők kapitalizmus-képét. Sorra tette tönkre ellenfeleit, igaz, legtöbbjük nem volt jobb nála, csupán gyengébb. Egy-egy jó üzlet megszerzése és újabb nő meghódítása annyit jelentett számára, mint másnak fölhúzni a zokniját. Jockey, azaz J. R. méltó utóda volt az amerikai eredeti tőkefelhalmozás kora, azaz a 19. század vége rablóbáróinak, a Vanderbilt-Rockefeller-Morgan vonalnak. Az 1980-as években már az amerikai kapitalizmus is sokkal szabályozottabb volt annál, mint ahogyan azt a sorozatban láthatjuk. Az általa alkalmazott eszközök inkább a száz évvel korábbi állapotokat tükrözték vissza.

Texas valamiképpen a sorozat révén azonosult sokak fejében a legbumfordibb vadkapitalizmus, a pénzimádat, a szélsőséges individualizmus és macsó mentalitás keverékével. Hányszor állították szembe a magyar nyilvánosságban New Yorkot és Texast, amely összehasonlításban utóbbi állam képviseli a – kicsit Németh László-s módon fogalmazva – „mélyamerikai” mentalitást: egyszóval valami olyasmit, ami zsigerileg más, mint a szabadabb, multikulturális, vagy legalábbis ilyennek beállított New York. Okkal gyanítható, hogy az összehasonlítást tevők nem a könyvekből nyerték ismereteiket, hanem a sorozat Texas-képét vették alapul: azt a világot, ahol szupergazdagok a hatalmas préri közepén, úszómedencés ranchokon laknak, cowboykalapban járnak, rodeóban gyönyörködnek, és nagy kocsikkal furikáznak, és ahol a színesbőrű legfeljebb cselédként jelenik meg, mint a ranch kiegészítő kelléke. Nem mellesleg mindenki fegyvert és csizmát visel. Egyszóval egy végtelenül primitív Amerika-kép, a legrosszabb sztereotípiák összessége tűnt fel.

Texas nemcsak Jockey-kból meg kartellekből áll. Az államnak erős baloldali, egalitárius hagyományai is voltak. A német telepesek, akik egy időben Texas legnagyobb létszámú nem angol ajkú részét tették ki (olyannyira, hogy az I. világháborúig a német nyelv az angollal és spanyollal azonos jogokat élvezett), magukkal hozták hagyományaikat, köztük a szövetkezeti mozgalmat. Texasban alakult meg a 19. század utolsó negyedében a Nemzeti Farmerszövetség, amely a kistermelők szövetkezését hirdette (bőrszín szerinti megkülönböztetés nélkül) a nyers individualizmus helyett. Texasból származott Lyndon B. Johnson, az elnök, aki minden elődjénél és utódjánál többet tett a szegények érdekében. De a nézők értelemszerűen nem ezekkel az egalitárius hagyományokkal azonosították Texast. A média nagy úr!

A Dallas arra figyelmeztet, hogy egy filmsorozat nagyban képes alakítani egy ország imázsát. Jó és rossz értelemben egyaránt.

Paár Ádám