Először is szögezzük le a legfontosabbat: előválasztani fontos és jó dolog.
2013-ban is ezt gondoltam, amikor az akkori ellenzéki pártok körében fölmerült, hogy előválasztással válasszák ki miniszterelnök-jelöltjüket. Akkor ezt nem tették, és a 2014-es választáson az esélytelenek nyugalmával léptek fel. 2018-ban már föl se merült, hogy előválasszanak. Meglehet persze, akkor is Orbán Viktor győz, ha vele szemben egy előválasztáson kiválasztott jelölt lép fel. Lényeg a lényeg: ez a módszer véleményem szerint hasznos. Nem tudom, a világon hány helyen létezik az ellenzéki főpolgármester-jelöltek előválasztás útján történő kiválasztása. tételezzük fel, hogy sok ilyen hely van. Budapest ezek között is előkelő helyen szerepel majd. Vasárnap este láthattuk, milyen az, amikor a szétszabdalt ellenzéki pártok jelöltjei állnak a porondon, és egymással vitatkoznak.
Mondjunk is valamit erről a vitáról. Nos, a műsor jól indult. Mintha előre meg lett volna koreografálva: a jelöltek az első háromnegyed órában több ponton is vitatták egymás elképzeléseit. A második részben viszont ezek a kritikák elhaltak, és a jelöltek már azt hangoztatták, hogy szinte mindenben egyetértenek, a közöttük lévő különbségek elhanyagolhatók. Írjuk ezt be a hagyománytalanság számlájára.
Merthogy az előválasztásnak akkor van értelme és tétje, ha nagyon erősek a vitapontok. Bármily furcsa, nem csak a személyiségek közötti különbségek döntőek, hanem az is, hogy ki mit mond. Gondoljunk csak arra, hogy 2000-ben, az elnökjelölti előválasztási kampányban George W. Bush és John McCain küzdött egymással. Hát, nem éppen finomkodtak, pedig mindketten a Republikánus Párt jelöltjei voltak. De ott ez benne van a pakliban. Az amerikai választó tudja, hogy a jelöltek kígyót-békát kiabálnak egymásra, majd ha valamelyik nyer, a másik beáll mögé. A tegnapi vitában itt is hangoztatták a jelöltek, hogy bárki is győz, a többiek beállnak majd mögé, mert az ő egyetlen ellenfelük Tarlós István. Ám azért a nézőnek hiányzott az erősebb vita.
Ami azért is hiányzott, mert állandóan arról hallunk, hogy a háttérben az ellenzéki pártok állandóan fúrják egymást. Igen? Akkor lássuk a medvét! De nem láttuk.
Láttunk viszont három valóban eltérő személyiséget, illetve valóban eltérő mélységű városirányítási szaktudást. Ezen persze ne rugózzunk sokat, mert ha volt western-színész (Ronald Reagan) elirányíthatta anno az Egyesült Államokat (méghozzá nem is akárhogy), miért is ne lehetne például riporteri múlttal elirányítani azt. Akár még azt is lehet. Minden elképzelhető. Hiszen az kiderült az előválasztási kampány eddigi menetéből, hogy az ellenzék nagyon ráállt erre a dologra, az előválasztás kiválasztottjai apait-anyait beleadnak.
Az viszont egy érdekes vonása volt a tegnap estének, hogy a stúdióba párt-tapsoncokat hívtak. Érthető persze, hogy ezt az eseményt nagy élménnyé, amolyan ellenzéki majálissá akarták tenni. Még az is érthető, hogy nehezebben tudtak volna 10-10 pártszimpatizánst bemondásos alapon behívni. Akárhogyan is: szögezzük le ismét, hogy az előválasztás jó dolog.
Csizmadia Ervin