Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a Nyugat értékrendje örök és változatlan. Ám nem így van! A nyugati államok is képesek voltak tanulni a múltból. Beleértve az Egyesült Államokat. A múltból tanulás erősítette a kohézió.
Úgy kezdődik, mint a tipikus western! 1945-ben félkarú ember – mint megtudjuk később, volt katonatiszt – száll le a vonatról egy porlepte nyugati kisvárosban, és a helyiektől egy bizonyos Komoko nevű farmer után érdeklődik. A városiak rossz néven veszik az idegen érdeklődését. Elsőre azt gondolhatjuk, hogy a helyiek védelmezni akarják a japán származású farmert. Ám lassan kiderül, hogy éppen fordítva van: az idegen azért tette meg az utat, hogy egy kitüntetést adjon át Komokónak az olasz fronton harcoló fia bátorságáért, a helyiek viszont meggyilkolták a japán származású farmert, és ezért igyekeznek eltántorítani az idegent a kutakodástól. A film leleplezi az amerikai Nyugat-mítoszt azzal a mondattal, amelyet az egyik városi mond: „Gyanakvóak vagyunk az idegenekkel, ez a régi Nyugat öröksége.” Ez a John Struges által rendezett 1954-es Egy rossz nap Black Rocknál című film kulcsmondata, amely szembesíti az amerikai demokrácia bölcsőjének tekintett Nyugatot a történelmével. Struges később enyhített az elítélő Vadnyugat-képen, hiszen nevéhez fűződik a sokak által legjobb westernfilmnek tartott A hét mesterlövész (1960).
Hollywood az 1950-es évektől kezdve ontotta a II. világháborús témájú filmeket. Az első háborús filmek érthetően leginkább a harctéri jelenetekre koncentráltak, építve a Harmadik Birodalommal, a „náci gonoszsággal” szembeszálló kemény állú, becsületes amerikai katona, „az egyszerű jenki” imázsát. Az 1950-es években kevés film idézte fel a háborús hátország mindennapjait, és egy kézen megszámolható, hány alkotás foglalkozott az Egyesült Államokban élő japánok sorsával. A téma fokozatosan hódította meg a filmvásznat. Tanulságos, hogy míg az 1950-es években csak 3 film foglalkozott a japán-amerikai kérdéssel, és ebből is csak egy ábrázolta kimondottan a japán-amerikai civilek deportálást, addig az 1970-es évektől a téma szinte utat tört magának. Ebben alighanem közrejátszott Amerika átalakulása, a polgárjogi mozgalmak hatása, valamint a távolodás a világháborútól. 1993-tól 2014-ig készült el a japán-amerikai deportálás témájú filmek többsége. Míg a német-amerikaiak és az olasz-amerikaiak is szabadon mozoghattak, sőt az amerikai náciknak sem esett bántódása, Pearl Harbor megtámadását követően a japánokat internálták.
Erre Roosevelt 9066-os elnöki rendelete adott lehetőséget, amelyben nem szerepel konkrét etnikai csoport megnevezése. A rendelet általánosságban adott felhatalmazást a hadügyminiszter részére emberek kitelepítésére a katonai célú körzetekből. 1988-ban Ronald Reagan bocsánatot kért a japán-amerikaiaktól. Érthető valahol, hogy az amerikai filmrendezők közvetlenül a háború után nem kívántak emlékezni a japánokkal való bánásmódra. Egyrészt ott voltak az elesett katonák és az ő családtagjaik, akiknek emlékét ápolni kellett. Másfelől, az amerikai nép javarésze – az I. világháborúval ellentétben – a II. világháborús szerepvállalást igazságos háborúként fogta fel. Ne felejtsük el, hogy az Egyesült Államok területét érte támadás, amire az I. világháborúban nem volt példa!
A nácizmus elleni küzdelem adta az amerikai háborús szerepvállalás megkérdőjelezhetetlen morális fedezetét. Ennek fényében a japán-amerikaiak internálása, a velük szembeni rasszista előítélet kínos tényt jelenthetett a társadalom önképe szempontjából.
Külön téma, és csak részben tartozik ide a japán származású amerikai katonák története. Nekik nem kellett osztozniuk a deportáltak sorsában. Az 1951-es Go for Broke! című film a szegregált japán származású katonákból álló alakulat történetét eleveníti meg. A japánokkal szembeni előítélet itt is tetten érhető, nem csupán a civil életben (pl. „Buddha-fejű” gúnynévvel illetik őket). Az 1970-es évektől megsokasodnak a témával foglalkozó filmek. 1997-ben készült el A hó hull cédrusra, amely szintén a japán-amerikaiak szenvedéseinek állít emléket. 2014-ben készült el a legutolsó film e témában, az Under the Blood Red Sun, amely egy 13 éves fiú szemével láttatja Pearl Harbor megtámadását és a japánellenes előítéletek fokozódását
Az amerikai társadalom példaértékűen megtanulta feldolgozni a múltat. Ahogyan a háborútól távolodott a nemzet, egyre erősebb lett az igény a kohézióra. Fontos mérföldkő volt kulturálisan 1968, a vietnami háború elleni tömeges tiltakozás éve (amikor az amerikaiak a tévén keresztül szembesülhettek azzal, hogy a „mi fiaink” megint ázsiaiakat gyilkolnak) és politikailag 1988, Reagan bocsánatkérése. Ma már természetes, hogy az amerikai film restelli a japán-amerikai civilek deportálását. Nekünk, magyaroknak is lenne mivel szembenézni világháborús múltunkból!
Paár Ádám
