Az elmúlt időszakban a nemzetközi politikai híradások az amerikai-orosz kapcsolatok alakulásával voltak elfoglalva, Donald Trump és Vlagyimir Putyin Helsinkiben tartott sajtótájékoztatója okán. Ez önmagában nem is volna meglepő vagy érdekes, de Trump szavait olyan reakció fogadta hazájában, amilyenre ritkán van példa: politikai oldalakra tekintet nélkül gyakorlatilag minden politikus, újságíró, közszereplő mélységesen elítélte az amerikai elnök performanszát.
Számunkra mellékes kérdés, hogy az össznépi felháborodás megalapozott volt-e, avagy sem. Ez az eseménysorozat viszont kiválóan rávilágít arra, hogy a külpolitika az Egyesült Államokban legalább két szempontból egész más terület, mint Magyarországon. Egyrészt ez egy fontos kérdés, amivel foglalkozik a média és a választóközönség (még ha a belügyek jóval lényegesebbek is), másrészt pedig alapvetően a konszenzus terepe (hiszen a reakciók azonos irányúak). Mindkét szempontból sokat tanulhatunk az amerikai példából.
A külpolitika 1990 után teljesen háttérbe szorult a magyar közbeszédben; a választókat szinte egyáltalán nem érdekelte, hogy Magyarország miként kíván mozogni a nemzetközi térben. A politikusok ezt az igényt észlelték, és így nem is nagyon foglalkoztak ezzel a kérdéssel: elintézték azzal, hogy az euroatlanti rendszerbe szeretnénk integrálódni, jelentsen ez bármit. Csatlakozzunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, kövessük ezen szervezetek iránymutatásait, és akkor a külpolitikai programalkotással, döntéshozatallal nem kell bajlódni, lehet az ország belső problémáira fókuszálni.
Ez a hozzáállás ahhoz vezetett, hogy amikor az Orbán-kormány felfedezte magának a külpolitikát, és önálló profillal lépett fel a nemzetközi színtéren (pl. paksi megállapodás, EU-ellenes kampány, stb.), az ellenzéki oldal erre gyakorlatilag nem tudott reagálni: a mai napig csak azt halljuk tőlük, hogy Magyarország nem úgy viselkedik, ahogy azt a Nyugat megkövetelné – anélkül, hogy arról részletesen beszélnének, hogy a Nyugat miért követeli meg épp ezt. Így nem is meglepő, hogy a választópolgárok komoly részének a kormány határozott külpolitikája volt meggyőzőbb a zavaros és az ország számára kevés viszonylagos sikert hozó (elmaradt az Európához való felzárkózás) nemzetközi passzivitással szemben.
Amerikában nem csak fontosak a külügyek (ez adódik az ország nemzetközi jelentőségéből is), hanem komoly egyetértés is övezi a legfontosabb külpolitikai kérdéseket. Természetesen folyamatosak a viták egyes konkrét lépésekkel kapcsolatban, de az amerikai külpolitika alapvető céljaiban és stílusában nincs komoly ellentét a fontosabb politikai erők és közirók között; a nemzeti érdek és a nemzeti karakter világos mindenki számára (mintha ezt törné most meg Trump, de nincs könnyű dolga). 2010 előtt Magyarországon is hasonló volt a helyzet, de a magyar konszenzus más jellegű volt, mint az amerikai: nem az alapvető értékek, célok és stílus tekintetében értettek egyet a felek, hanem abban, hogy ez a terület lényegtelen, és elegendő követni a Nyugat útmutatását. Aktív konszenzus helyett passzív konszenzus volt hazánkban.
A Fidesz bizonyos szempontból jól tette, hogy ezt a konszenzust felrúgta: a globalizált világban külpolitika nélkül elképzelhetetlen a politikai cselekvés. Magyarország szempontjából azonban nem előnyös, ha a külpolitikában nincs alapvető konszenzus, és a nemzetközi térben megosztott módon, egymást aláásva jelennek meg a magyar vélemények. Most éles ellentétek vannak a magyar külpolitika irányát illetően, ami tehát nem előnyös, de a viták sorozata eredményezhet egy, az amerikaihoz hasonló, aktív konszenzust a külpolitikában, ami sokat segíthet abban, hogy Magyarország sikeres legyen a XXI. század elkerülhetetlenül nemzetközi politikai terében.
Rajnai Gergely
