A mai fölgyorsult világban, bármennyire is közhelyes ez a jelzős szerkezet, istenkísértésnek tűnik a lassúság, a maradiság, mi több, az elmaradottság dicsérete. 

Holott ahogyan szociológusok rámutatnak, ellentétben azzal, ahogyan a 19. század óta a legtöbb nyugati filozófus a történelem menetéről gondolkodik, a gyors, ugrásszerű fejlődés és, ami ennek velejárója, a belső és külső aktorokkal vívott küzdelem, a harc, a versengés nem természetes állapota az emberi közösségeknek. Már a 19. századi szociáldarwinizmussal szemben megjelent egy olyan elmélet, amely tagadta azt, hogy a különböző fajok (és társadalmak) viszonya csak a harc lehet, ehelyett a szimbiózisra helyezte a hangsúly.

A Tízezer nap című 1967-es film a magyar parasztság sorsfordító évtizedeit mutatta be, két parasztember, Széles István és Bánó Fülöp életén keresztül. A történet az 1930-as évek elejétől az 1960-as évek elejéig ível, Gömböstől Kádárig. A kettő között zajlik a magyar társadalom átalakulása, és benne a parasztság, mint történelmi osztály felszámolása. Széles István és Bánó Fülöp igaz barátok, akik egy verekedést követően megfogadják, hogy soha többé nem ütik meg egymást. Mégis szembekerülnek többször egymással. Politikai nézeteik ugyanis olyanok, mint a tűz meg a víz. Bánó baloldali, később kommunista lesz, aki az 1930-as években támogatja a kubikusok sztrájkját, majd kitartóan agitál a téeszesítés mellett. Széles a beletörődő parasztember típusa, aki kívül akar maradni a hatalmasok, a politika világán, és megmaradna az egyéni gazdálkodás mellett. Széles fia Bánó Fülöpnek ad igazat, és megkérdezi tőle, mikor csinálják meg végre téeszesítést. Bánó a Tiszára mutat: lám, mennyi időbe telt, amíg a folyó ezt a hatalmas medret kivájta. „Látod, ez a folyó kivájta a medrét. Azóta csak úgy folyik, ahogy a meder engedi.”

Egy másik paraszt tárgyú filmben, Sára Sándor Földobott kő című filmjében a fiatal mérnök és görög kommunista barátja azzal a megbízással érkezik a tanyavilágba, hogy új tanyaközpontot hozzanak létre, bekapcsolják a tanyasiakat a kultúrába. Ahogyan a filmben elhangzik, az ő feladatuk a „villany, kultúra, civilizáció” eljuttatása a pusztán élőknek, akár kívánják az érintettek a boldogításukat, akár nem. A technikai modernizáció ára a lemondás a saját földről.

Bánó Fülöp Tisza-metaforája nemcsak a történelem változásainak lassú folyására használható, hanem a modernizáció és a demokrácia alakulására is. A demokrácia nem működik parancsszóra, miként a modernizáció sem. A demokrácia, ha nagyon lecsupaszítjuk a szó eredeti értelmét, többségi részvételen alapuló közösségirányítást jelent. Ez azonban feltételezi azt, hogy az illető közösség minél kisebb lakosú, és kulturális értékeit, normáit tekintve egységes legyen, vagyis ne legyenek olyan konfliktusok, amelyek megroppanthatják a belső kohéziót. A demokrácia, mint hatalomgyakorlási forma igényli az erős kohéziót. Minél kisebb az adott közösség, annál erősebb a tagok fölötti közösségi kontroll, amelyet jó esetben mindenki elfogad. Ám napjainkban már nem kisközösségekről, hanem több tíz-, sőt olykor százmilliós államokról, az Egyesült Államok esetében birodalomról, sőt globális társadalomról beszélnek. Míg a hagyományos paraszti közösségekben még megvolt az esélye annak, hogy mindenki ismert mindenkit, egy tízmilliós országban ez lehetetlen. A kisközösségekben a hírek szájról szájra terjedtek. Ma a média közvetíti a híreket, információkat. Ez egyoldalú kommunikációs csatorna, amely szükségszerűen torzítva éri el az állampolgárokat.

Csoda-e, ha a mai demokráciákban egyre nagyobb mértékű a dezillúzió! Ahogyan a parasztok nem értik Bánó Fülöp baloldali nézeteit, úgy ma számos brit, francia, amerikai kisváros, falusi ember nem érti az országos politikát. Számukra a politika a felhőrégióban zajlik. Távol tőlük, nélkülük.

Hogy a demokrácia működhet-e így, a jövő zenéje.

Paár Ádám