A Méltányosság gyakran ír a filmek társadalom- és politikaformáló erejéről. Nem véletlenül, hiszen a kultúra (amelynek egyik legfontosabb eleme ma a film) sokkal több embert ér el, mint a politikai hírek, ennélfogva egy filmnek mindig nagyobb hatása lehet az emberek gondolkodására, mint egy politikai beszédnek, programnak, cikknek, stb.
Más kérdés, hogy a direkt politikai témával foglalkozó dokumentumfilmeket gyakorlatilag senki sem nézi meg, így a közvetett hatású történelmi és fiktív politikai drámák azok, amelyek elsősorban formálják az emberek politikai gondolkodását. Szinte heti rendszerességgel írunk ilyen filmekről ezen a blogon.
Éppen ezért a valóban tudatos politikusok fókuszálnak arra, hogy az ilyen filmeken keresztül is elérjék a potenciális választókat. Friss hír, hogy az Obama házaspár a Netflix-szel kötött szerződést arra, hogy dokumentumfilmeket, valamint drámai sorozatokat és filmeket készítsenek. Ne legyen kétségünk afelől, hogy Obamáék, akik a közösségépítésben rendkívül hisznek, olyan tartalmak gyártását fogják felügyelni, amik segítik azt, hogy Amerikában a Demokrata Párt narratívája minél több választópolgárhoz eljusson. Tudják, hogy a legnagyobb politika-rajongók elolvassák az emlékirataikat, figyelnek a nyilatkozataikra, arra, hogy melyik jelöltet és hol támogatják, de azzal is tisztában vannak, hogy a nagy tömegek eléréséhez a szórakoztatóipar a leghatékonyabb eszköz, és ennek megfelelően használják is – a háttérből alakítva az amerikaiak világképét.
A kifejezetten politikai vagy társadalmi témát szórakoztatóan feldolgozó alkotások (amelyeket feltehetően Obamáék is gyártanak majd) fontosak, de a legszélesebb közönséget mégsem érik el, mivel a legtöbben nem ezekre a filmekre kíváncsiak, hanem a könnyedebb tartalmakra. Az ember azt gondolná, hogy ezekben már alig jelenik meg a politika, és nincs befolyásuk arra, hogy mit is gondolunk a közügyekről. Ez azonban nem teljesen igaz, el lehet rejteni burkolt politikai üzeneteket kifejezetten könnyed közönségfilmekbe is. Elég, ha csak egy pillantást vetünk Steve Mnuchin (az Egyesült Államok jelenlegi pénzügyminisztere) munkásságára. Mnuchin rendkívül aktív hollywoodi producer, és nem néhány tucat embert érdeklő szerzői filmek létrehozatalában segédkezik, hanem a legnagyobb produkciókéban. A Batman Superman ellen vagy a Csodanő például hatalmas tömegeket vonzó szuperhősfilmek, amelyek alapvetően könnyed szórakozást nyújtanak – de egyben olyan hősöket mutatnak fel, akik minden áron (erőszakosan) küzdenek a gonosz ellen, ahogy azt a republikánusok is szeretik magukról hirdetni. Például a Csodanőben egy muszlim országban tömegpusztító vegyi fegyvereket gyártó ellenségre csapnak le hőseink – ez a sztori ismerős lehet akár az iraki háború, vagy a jelenlegi iráni válság kapcsán is. A közönség számára tehát a republikánus külpolitika igazolást nyer, hiszen kedvenc szuperhősei is épp ugyanazt teszik, mint a republikánus politikusok, hatalmas sikerrel.
Amerikában tehát a filmek szemléletformáló erejével nagyon is tisztában vannak a politikusok mindkét oldalon. Magyarországon a show-business értelemszerűen nem akkora iparág, mint az USA-ban, nem tud olyan sokszínű lenni, hogy minden politikai oldal a saját szemléletformáló filmjeit legyárthassa, de az Orbán-kormány bizonyára érti a filmek szerepét, nem véletlen, hogy a Nemzeti Filmalap komoly támogatást kap a kormányzattól tömegeket elérő közönségfilmek gyártására.
A filmek mellett érdemes figyelni a kultúra egyéb elemeit is, amelyek szintén képesek politikai nézeteink formálására. Egy komoly kulturális háttér meg tudja alapozni a politikai preferenciák változását, elég csak a Jobbik felemelkedésére gondolnunk, hiszen a pártot egyebek mellett egy mély zenei szubkultúra, a nemzeti rock vitt a Parlamentbe. A kultúra egyik feladata, hogy strukturálja a világról alkotott gondolatainkat, és ezt minden előrelátó politikus kihasználja – talán épp ez a kulturális háttér omlott össze vidéken az ellenzék körül, és ezért nem képes megtartani a régi szavazóit. Ha erre a „háttérhatalomra” odafigyelne az ellenzék, jobb esélyei lennének a politikai versenyben, mint jelenleg, amikor inkább a direkt politikai médiára helyezik a hangsúlyt.
Rajnai Gergely
