A liberalizmuséról természetesen. Pontosabban a liberális demokráciát érintő kettős veszélyről, amiről Dani Rodrik közgazdász, politológus egyre többet beszél, s amelyről már korábban is írtunk a blogunkon. Miért kell mégis újra elővennünk?
Azért, mert a hazai hírportálok egyre többet foglalkoznak azzal, hogy bemutassák azon kritikus, vagy provokatív gondolkodók munkásságát, akik meghatározóak a nemzetközi politikatudományi, közgazdasági, vagy filozófiai gondolkodás vitáiban. Így tette az Index is, amikor interjút készített az épp Magyarországon tartózkodó Dani Rodrikkal. A baj csak az, hogy nemigen derült ki az „A neoliberalizmus a közgazdaságtan perverziója” című interjúból, hogy miért is perverzió a perverzió, ami miatt viszont kicsit öncélúan kiragadottnak tűnik a mondat. Holott ennek kifejtése lett volna a legfontosabb eleme az interjúnak.
Pedig Rodrik nem akármiket ír a liberális demokrácia perverzióiról. Hogy csak egyet említsek a The Double Threat to Liberal Democracy című cikkéből: „A liberális demokrácia eredendően törékeny, mivel a két fogalom összeegyeztetése nem eredményez egy természetes politikai egyensúlyt. Amikor az eliteknek elegendő hatalma van, kevéssé érdekeltek abban, hogy reflektáljanak a közösség preferenciáira. Amikor a tömegek szervezkednek és hatalmat követelnek, az elitekkel kötött kompromisszum ritkán eredményez fenntartható biztosítékokat amelyek megvédenék azoknak a jogait, akik nem ültek a tárgyalóasztalnál. Így a liberális demokrácia hajlamos leromlani egyik vagy másik perverziójába, az illiberális demokráciába, vagy a nem demokratikus liberalizmusba.” Álljunk meg egy (de inkább több) szóra. A liberális demokrácia eredendően törékeny? Ráadásul nem egy, hanem két perverziója is van? Magyarországon még az illiberális demokrácia fogalmát se tudtuk értelmezni eddig, erre jön valaki, aki azt mondja, hogy létezik nem demokratikus liberalizmus is? Hát nem ért volna meg ez a mondat legalább egy kérdést?
Próbáljuk meg így utólag rekonstruálni, hogy mit is ért Rodrik az ominózus kifejezés alatt. A két perverzió egyike ugyebár az általunk is ismert illiberalizmus, amelyet viszonylag egyszerűen (ez is megérne egy misét) elintéz a populista jelzővel, olyan autoriter politikának nevezve azt, amelyben vannak választások, de nem igazán tisztelik a jogállamiságot vagy a kisebbségek jogait. Van azonban a másik perverzió is, amelyet Yascha Mounk nevez The People vs. Democracy című könyvében nem demokratikus liberalizmusnak, amely olyan módon ássa alá a liberális demokráciát, hogy liberális elemet a demokratikus kárára erőlteti. A hatalmon lévők, egy ilyen rendszerben egy sor olyan korláttal vannak körbevéve, amelyek behatárolják azon döntések körét, amelyet meghozhatnak. Mint írja, bürokratikus szervek, autonóm szabályozók, illetve független bíróságok hozzák a döntéseket, sőt, azok gyakran nem is az országon belül születnek, hanem példának okáért a globális gazdaság szabályai kívülről ráerőltetik azokat az országokra. Ilyen szempontból Mounk szerint a politikai rendszerek már rég nem liberális demokráciák, sokkal inkább nem demokratikus liberális rendszerek. Rodrik, miközben abszolút nem támogatója az illiberális demokráciáknak készségesen elismeri, hogy az Európai Unió az iskolapéldája a nem demokratikus liberalizmusnak, hiszen a döntéshozatal elszakad az emberektől, és sok esetben nem is demokratikusan megválasztott szervek által történik. Így aztán, amikor az Indexnek azt mondja, hogy a neoliberalizmust a közgazdaság perverziójának tartja, akkor a liberális demokráciának azt a túlzott liberális kilengését próbálja kontextusba helyezni, amelyben a politika nem elszámoltatható, és nem reagál a választók igényeire.
Amikor Orbán Viktor anno megfogalmazta az illiberális demokráciáról szóló tételét, lényegében ezt a rendszert opponálta, nem a liberális demokráciát, még ha ezt akkor nem is lehetett jobb szavakkal megfogalmazni.
A két perverzió kifejtésével Rodrik azonban rávilágít arra, hogy a liberális demokrácia mindkét alkotóeleme fontos, habár lehet, hogy a „klasszikus” formában hosszútávon nem életképes. Ami kár, hogy az interjúból kimaradt egy olyan országban, ahol pont az épp árnyalni kívánt illiberalizmusra fűzték fel a liberális demokrácia kritikáját, az az, hogy még, ha a kritikával nem is értünk egyet, nem teljesen alaptalan az. Ha nem csak kattintásvadászatra használjuk a perverzió szót, hanem a mélyére ásunk, akkor jobban megértjük, hogy a liberális demokráciára legalább akkora veszély, ha alul tápláljuk a demokráciát, mint amikor az illiberalizmus kerekedik felül. Ha azonban csak az érem egyik oldalát látjuk, akkor megoldás helyett még jobban felerősítjük az illiberális választ a nem demokratikus liberalizmusra.
Lakatos Júlia
