Még mindig él az összefogás mítosz. Nagyjából így lehetne összefoglalni a hétvégi ellenzéki tüntetés tanulságát. A közösségi gyász megélését elősegítő rendezvény azonban felszínre hozott valami mást is. Egyre többen érzik úgy, hogy a pártok helyett a társadalomnak kell összefognia. A felvonuló embertömegek azt üzenik a résztvevőknek, hogy az önző ellenzéki pártok nélkül már rég megdőlt volna az Orbán-rezsim. Ez azonban tévhit.
Igen, ideális esetben, egy minőségi demokráciában az embereknek, vagy ahogy a tüntetésen fogalmaztak, a civileknek kell megszervezniük magukat. Annak ellenére, hogy közel egy évtizede írunk arról, miért fontos az alulról szerveződő állampolgári részvétel, és miért rendkívül nehéz meghonosítani ezt Magyarországon, most mégis arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy habár a civil társadalom fontos, de választást akkor is a pártok nyernek. Még ha manapság egyre több politológus érvel a választások ellen, pontosabban a döntéshozatal demokratizálása mellett, akkor is látni kell, hogy a Fidesz nem azért tudott győzni, mert az állampolgárok egyszer csak spontán megszervezték magukat, hanem, mert volt egy párt, amely több mint egy évtized alatt felépítette mai szavazóbázisát. Tegyük hozzá, úgy, hogy tette ezt az MSZP-nek a rendszerváltás után átmentett rendkívül kiterjedt vidéki hálózata példájára.
Mi történt azóta? A baloldal világszerte megváltozott.
Nem tudott válaszokat adni a növekvő társadalmi egyenlőtlenség kérdésére, és a munkásság képviselete helyett egyre inkább a képzett elit pártjai lettek, miközben tradicionális szavazóbázisuk átvándorolt a jobboldalhoz.
Nem volt nehéz dolga a Fidesznek tehát megalkotni azt a vidéki hálózatot, ami a 2018-as 2/3-os többséget eredményezte. Nem azért, mert vidéken nem lehet máshonnét tájékozódni, hanem, mert az ellenzék nem fektetett elegendő energiát az elherdált hálózat újraélesztésébe. Még az a Jobbik sem, aki az előző választáson pont annak köszönhette kiemelkedő sikerét, hogy ott volt, ahol egyik más ellenzéki párt sem.
Azt a helyzetet, amit ma látunk természetesen a pártok hozták létre, de attól még, hogy az ellenzéki pártok nem voltak képesek a hozzájuk fűzött reményeket beváltani, nem a pártokat kell kiiktatni a rendszerből. Épp ellenkezőleg, az állampolgároknak kellene „átvenni” a pártokat, ha másféle politikát szeretnének. A civilségbe menekülés nem fogja megoldani a helyzetet. Az emberek közötti összefogás fontos, ha újjá akarják építeni az egész országot átszövő korábbi baloldali hálózatokat, de ehhez elsősorban új politikusok, és ami még fontosabb, vezéregyéniségek kellenek. Olyan emberek, akik a következő 30 év perspektívájában gondolkodnak, akiknek van türelmük kivárni, amíg építkezésük 2-3 ciklus múlva meghozza gyümölcsét. Ezeknek a politikusoknak volna feladata, hogy találjanak egy olyan narratívát, amely Orbán Viktortól függetlenül is megállja a helyét.
Ha Orbán ugyanis hirtelen eltűnne a magyar politikai szcénából politikailag légüres térben bolyongana mind a Fidesz, mind az ellenzéke.
Ötlettelenül és céltalanul, tartalom és hozzáadott érték nélkül. Az új ellenzéknek tehát elsősorban ideológiailag kell meghatároznia magát, s ha az életben valaha még választást akar nyerni, akkor meg kell szólítania azt a társadalmi réteget, amely elvándorolt tőle az utóbbi évtizedben. Ehhez fel kell ismernie azt, hogy a blairizmus berobbanása óta, milyen mértékben változott a baloldal, és ez milyen fogadókészséggel találkozott a magyar társadalomban.
Ha valaki mindenáron az összefogásban látja a megoldást, akkor kezdjen el helyi szinten politizálni. Szerezzen tapasztalatot, támogatókat, majd vállaljon egyre nagyobb szerepet, viselje el, és élje túl a pártokon belüli csatározásokat, tegyen javaslatokat, és lépéről lépésre építse fel magát, és pártját. Nem új pártok kellenek, hanem új politikusok, akik belátják azt, hogy az ellenzéki pártoknak magukkal, egymással, és a választókkal is sok dolguk van mielőtt kihívói szerepbe kerülhetnek a Fidesz ellen. Pártok azonban kellenek. Utcáról nem lehet választást nyerni.
Lakatos Júlia
