A történelmi filmek gyakori szereplője a politikus. Vannak olyan alkotások, amelyek azokról a rokonokról és barátokról szólnak, akik egy-egy úgynevezett nagy ember tevékenysége mögött álltak, a háttérben. Egy barát, barátnő, feleség meghatározó lehet olykor egy államférfi sorsának alakulásában. Bár egy politikusról szóló életrajzi filmtől indulatos, harcos parlamenti viták bemutatását várjuk, ennél fontosabb az egész politikusi személyiség ábrázolása, az adott politikus előtt álló dilemmák és élethelyzetek felvázolása.

(Kép forrása: mult-kor.hu)

A 2002-ben készült Hídember nem maradt adós azzal, hogy bemutassa azt a személyt, aki nélkül Széchenyi nem lenne az, akit ma ismerünk.  A filmet sokan támadták. Volt olyan kritikus, aki a film Kossuth-ábrázolását kifogásolta. Mi most nem ezen a nyomvonalon haladunk tovább. Inkább egy másik kritikával foglalkozunk, mely szerint a film túl sokat foglalkozik Széchenyi magánéletével.

Holott a magánélet és a politikai küzdelem nem szakítható el egymástól. És itt álljunk meg egy kicsit! Szeretjük azt gondolni, hogy a politikusokat csak az ész, a ráció vezérli, és a közéleti szereplők „hidegek”, úgyszólván nincs magánéletük, talán nemiségük sincs, csak a kampányokban és a vitákban szenvedélyesek. Valójában persze ez nem így van. A politikus is ember, még ha magáról a legnagyobb magyarról is van szó.

Ami méltatlanul elsikkadt az értékelésekben, annak a felismerése, hogy Széchenyi, a léha katonatiszt, a széptevő mágnás – az imádott nő miatt vált politikussá. Ha nincs Zichy Károly gróf felesége, Seilern Crescence grófnő, akinek a kegyeiért Széchenyi küzdött, akkor ki tudja, hogyan emlékeznénk a grófra. A történelmi filmek, és általában az életrajzi filmek azért fontosak egyebek között, mert tudatosítják, hogy az ún. „nagy emberek” sem különböznek a hétköznapi emberektől: azokhoz hasonlóan szeretnek, gyűlölnek, imádnak, rajonganak, sőt ők is viselkednek – látszólag – irracionálisan. Bereményi Géza jó érzékkel vette észre, hogy Széchenyit a Seilern Crescence iránti imádata józanította ki a léhaságból, és vezette a reformküzdelmek terepére.

A filmben Széchenyi minden tettét az vezérli, hogy elnyerje Crescence hódolatát. Ezért hangsúlyos sógornőjének, a Széchenyi által elcsábított Caroline Meade grófnőnek halála. Az elcsábított asszony Széchenyi sötét múltját, rossz emberi jellemvonásait jelképezi, afféle „démon” Széchenyi számára. Ezzel szemben Crescence az „angyal”, akinek „küldetése”, hogy kimenekítse a grófot a bűnös élvezetek fogságából. Szimbolikus, hogy Széchenyi az 1825-ös országgyűlésen, a nevezetes felajánlási beszédében szinte Crescence-hoz intézi szavait, és amikor a grófnő el akar utazni, a gróf szint őrjöngve kapaszkodik a hintóba, hogy visszatartsa.

A film megosztotta a közönséget. Az ember azt gondolná, hogy ha valamilyen művészi alkotás, akkor éppen a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István életéről szóló nagyszabású életrajzi film lenne hivatott arra, hogy ideológiai határvonalakon átlépve összekösse a nemzetet. Ám a filmbeli Széchenyi csak a Lánchidat volt képes felépíteni – a fontosabb, lelki hidakat sem akkor, sem ma nem sikerült. Talán ha a közönség Széchenyi szerelmét helyén kezelte volna...

Paár Ádám