Paár Ádám blogbejegyzésében elemez egy sikeres német televíziós műsort.

Egy előző bejegyzésünkben írtunk arról, hogyan járulhat hozzá egy infotainment (szórakoztatva nevelő-oktató) jellegű televíziós műsor a piacgazdasági ismeretek tanításához. A Cápák között után elemzünk egy másik televíziós show-t, ugyanabból a szemszögből: hogyan képes betölteni a nevelés-oktatás funkcióját.

Bajorországi tartózkodásom alatt többször volt alkalmam megnézni a Bares für Rares (Készpénz régiségért) című televíziós programot, amely 2013 óta fut a német ZDF televíziós adón. A show joviális alkatú házigazdája, a kackiás bajuszú Horst Lichter televíziós személyiség, szakács két díjat (az Arany kamera 2018-ban és egy évre rá a német televízió díját) zsebelhetett be a műsorszámért. A megbecsültség másik mércéje, hogy nyolc ország televíziója vette át a programot. Ahogyan korábban a Cápák között kapcsán írtuk, a televízió tudásátadó, ismeretterjesztő szerepe nem becsülhető alá.

De miről szól a Bares für Rares? A programnak három szereplője van, a házigazda Lichteren kívül: régiség-szakértők, kereskedők és harmadik körként pedig mindazok, akik fölkínálják eladásra valamely otthonról hozott tárgyukat. A tárgy lehet bármilyen jellegű, típustól, forrástól és értéktől függetlenül: festmény, szobor, váza, vagy egyszerű használati tárgy, vásárolt vagy örökölt családi ereklye, bármely hasznos vagy haszontalan holmi.

A jelentkezők első körben bemutatják a tárgyat, és mondanak egy konkrét összeget, amelyért túladnának rajta. Ezt követően a műsorba meghívott szakember meghatározza a fölkínált holmi értékét, a show házigazdája és a tárgy tulajdonosa jelenlétében. A szakemberek sokfélék: van olyan, aki az ékszerekre szakosodott, más a festményekre, a másik inkább a popkulturális alkotásokra. Lényeg, hogy mindenki arról nyilatkozik, amihez ért.

A tárgy gazdája szembesülhet azzal, hogy túl drágán, esetleg fordítva, túl olcsón akart megszabadulni tőle. A jelentkező meggondolhatja magát, és hazaviheti a féltve őrzött darabot. Nyilván ez két esetben logikus döntés. Ha túl drágán akarta volna eladni - ebben az esetben szembesülhet azzal, hogy a tárgy nem ér annyit, amennyit előzetesen gondolt. Vagy ha túl olcsón, és meggyőzik arról, hogy az adott alkotás értékesebb – ebben az esetben is logikus lehet, ha meggondolja magát, hiszen kincsképző tárgyként átörökítheti az utódainak.

Ha úgy dönt, hogy a szakember által becsült ár megfelel a várakozásának, akkor mehet tovább a show-ba meghívott öt kereskedő elé, akik licitálnak a holmira. Az izgalmi faktort fokozza, hogy a kereskedők nem hallják, hogy a szakember korábban milyen értéket mondott.

Innentől kezdve a szituációs alaphelyzet hasonlít a Cápák között-höz. Mindkét műsorban a jelentkező feladata, hogy meggyőzze az öt főből álló bíráló bizottság tagjait, csak azzal a különbséggel, hogy egyik esetben egy reménybeli, kezdő vállalkozó keres befektetőt, a másikban pedig egy teljesen átlagos ember, aki foglalkozását tekintve bárki lehet, kínál eladásra valamit. Ahogyan a Cápák között öt vállalkozója, az öt kereskedő sem tudhatja, mibe vág bele. Bár nekik annyival könnyebb a dolguk, hogy nem valami radikálisan új dolog jövőbeli hasznosságát, profitabilitását, erkölcsösségét vagy egyszerűen hatékonyságát kell megítélniük, hanem olyan holmikról kell véleményt alkotniuk, amelyekkel amúgy is foglalkoznak. Ha sikerül fölkelteni az érdeklődésüket, licitálnak egymásra. Ha a jelentkezőnek szerencséje van, a bevitt holmi a becsült áron felül kel el.

A show ötvöz több tudásanyagot. Van benne piaci ismeret, hiszen a szakember megbecsüli a holmi értékét, és a néző is kalkulálhat odahaza, a fotelben, aztán összevetheti a saját elgondolását a szakemberével. Tartalmaz továbbá művészet- és átfogóbban kultúrtörténetet, elvégre rengeteg információt megtanulhatunk egy műtárgy alkotójáról, keletkezési körülményeiről, a keletkezés helyéről. A program része a pszichológia, ugyanis a jelentkezőnek vigyáznia kell, hogy ne szólja el magát a kereskedők előtt, és ne mondja el az árat, amit a szakember közölt velük. Végül szükség van jó érvelési képességre az eladók részéről.

Kevés olyan program van a magyar televízióban, amelyben a jelentkezőknek nem egymással, vagy a műsorvezetővel kell valamilyen módon versenyezniük, hanem a logikai és érvelési képességüket, valamint a tudásukat kell alkalmazniuk. A Cápák között az egyik kivétel, de akár a magyar televíziók egyike közvetíthetné a Bares für Rares-t is. A műsorban a logikai képességet a jelentkezőknek kell produkálniuk, a műveltséganyagot, amelyik az adott tárgyhoz kapcsolódik, pedig a szakemberek nyújtják – mind a tárgy birtokosának, mind a közönségnek. Az üzleti tudást pedig a kereskedők szolgáltatják.

A show, amellett, hogy leszögezi a nézőket a tévé elé, segít megérteni azt, miért annyi egy tárgy értéke, amennyi. Ugyanakkor rávilágít arra, amit Thorstein Veblen norvég-amerikai közgazdász-szociológus kifejtett, sőt már Marx és, ellenkező előjellel, a 18. századi Bernard Mandeville pedzegetett: a „dolgok” uralmára a személyiség felett. Ahogyan Veblen A dologtalan osztály elmélete című műve óta (amely egyébként a 19. század végi amerikai populista mozgalom egyik Bibliája) tudjuk, nem azért, pontosabban nem csak azért vásárolunk meg valamit, mert szükségünk van rá, hanem azért, mert az adott áru presztízs-értékkel rendelkezik számunkra. A hivalkodó fogyasztás inspirálja az egyént egy-egy műtárgy, ház vagy bármi más megvásárlására (és persze, fordítva, a hivalkodás része lehet annak mutatása, hogy rendelkezik ilyennel). A műsor teszteli, mennyire fontos egy áru mind az eladó (a jelentkező) és a potenciális vevők (a kereskedők) számára. Eladás és vétel finom egyensúlya kerül a műsor központjába, egy lélektani dráma keretében.

Nem véletlen, hogy nem autót, ruhát, egyszóval nem tömegárut kínálnak eladásra, vagy műszaki cikkeket, hanem leggyakrabban kézműipari vagy képzőművészeti alkotásokat, amelyek egyediek, ezért joggal váltják ki az érdeklődést. Ugyanakkor a sznobizmus nem jellemzi a műsort, ezért éppúgy szerepelhet egy piktogramokat tartalmazó, közelmúltban készült, lejárt használatú közlekedési tábla, mint egy szamurájt ábrázoló 1870-es évekbeli váza, a 19. század végi francia Japán-kultusz lenyomataként. Az első is különleges lehet maga nemében, ha nem is oly értékes. A nézők pedig tesztelhetik azt, ők miért mennyit fizetnének, és hogyan próbálnák átverni a legkevésbé értékes alkotásokat is a vérprofi kereskedőkön. Magyarországon divat a 20. századi retro, minden mennyiségben és formában: kelendők a kádár-kori csecsebecsék, szocreál műalkotások, a Horthy-kori lakberendezési tárgyak, ezért okkal véljük, hogy a magyar közönség is örömmel fogadna egy ilyen műsort. Amellett, hogy a művészettörténészek, becsüsök, iparművészek ismeretközlése révén megalapozottabb tudásunk lehetne az adott korról, annak tárgyi kultúráján, valamint a tárgyak mögötti eszmei hatásokon keresztül, egy ilyen műsor fejleszthetné az érvelési és logikus döntéshozó képességet.

Paár Ádám