A modern politikában, amiben a médiának gigantikus szerepe van, a politikai szereplőket leginkább botrányaik alapján ítéljük meg. A programok, politikai érvelések ugyan bekerülnek a média folyamába, de napjaink pörgő hírforgatagában hamar elnyomják ezeket a botrányok.
A botrányok nagy előnye, hogy könnyebben viszonyulnak hozzájuk a választók: általában olyan történetek, amelyek akár velük is megtörténhetnek (pl. magánéleti botrányok), de mindenképpen személyes ügyek, amelyek értelmezéséhez nem kell feltétlenül ismerni a jóval tágabb kontextust; megértésükhöz nem szükséges szakértelem (mint pl. a költségvetés értékeléséhez, vagy egy nemzetközi szerződés áttekintéséhez). Ez a jelenség a jelenlegi kampányban is megfigyelhető, elég csak a Kósa-ügyre gondolni.
Alapvető értelmiségi reflex ezt a tendenciát elítélni: a politikai programok jelentősége a legtöbb ember szerint nagyobb kellene legyen, mint egy-egy botrányé, hiszen a kormányzáshoz elvek és ötletek szükségeltetnek, és a kormányzóképesség többé-kevésbé független attól, hogy milyen jól kommunikálható botrányok (netán hőstettek) köthetők az adott politikushoz. A mai politikai kommunikációt megfigyelve azonban látható, hogy a botrányok egyáltalán nem (csak) arról szólnak, hogy a riválist könnyen befogadható történettel lejáratják, és ezzel elnyomják a valódi politikai üzeneteket. Ha erről lenne szó, a különböző oldalak botrányai rendkívül hasonlók lehetnének: az emberek magánéleti problémái általában nem különböznek aszerint, hogy melyik párthoz tartoznak.
Ehhez képest azt látjuk, hogy a botrányok nagyon is jól kategorizálhatók oldalak szerint. A kormányoldal rendszerint korrupciós botrányba keveredik; erre példa a Tiborcz-ügy, de ebbe a vonalba illik Kósa Lajos botránya is, aminek lényegi üzenete az, hogy a Fidesz alelnöke nem tud bánni a pénzzel, így alkalmatlan közpénzek kezelésére. Ezzel szemben az ellenzéket a kormányoldal szinte kizárólag azzal támadja, hogy Soros György és más külföldi szervezetek befolyása alatt állnak, rendszerint olyan „leleplezések” kerülnek elő, amelyek ezt támasztják alá. Amikor pedig az ellenzék belső konfliktusai kapcsán kerülnek elő botrányok, akkor általában a rivális személyes alkalmatlansága kerül előtérbe, ilyen volt az a botrány is, amikor Vágó Gábor azzal gyanúsította Gyurcsány Ferencet, hogy ittasan vett részt a saját maga által szervezett tárgyaláson, vagy azok a kijelentések, miszerint egyes ellenzéki erőket valójában a Fidesz irányít.
A botrányok oldalak szerinti különbözősége azt mutatja, hogy a politikai szereplők nagyon tudatosan használják a botrány eszközét arra, hogy saját programjukat rejtsék el benne, és a száraz politikai érvelések helyett befogadható történetekkel juttassák el a választók nagy tömegéhez üzeneteiket.
Az ellenzék azt, hogy ők „tiszta kezűek” és „szakértők”, hiszen a kormány a botrányok alapján korrupt és dilettáns. A kormány azt, hogy ő az ország érdekét helyezi előtérbe, hiszen az ellenzéki politikusok külföldi szervezetektől függnek és nem képesek Magyarország érdekeit képviselni. Az ellenzéki belharcok során pedig a pártok és politikusok azt próbálják a botrányokkal kommunikálni, hogy ők a kormány valódi kihívói, hiszen a többi ellenzéki személyében alkalmatlan, vagy egyenesen a Fidesz embere. A botrányok tehát valójában a legfőbb programpontok kommunikációjára alkalmas eszközök, és ezáltal fontos, és a mai világban elengedhetetlen elemei a kampánynak. Azoknak is érdemes a botrányokra figyelni, akik nem szeretik a politika „bulvárosodását”, mert az, hogy egy politikai oldal milyen botrányokat robbant ki a rivális térfélen, sokat elárul arról, hogy politikai oldal milyen képet próbál sugallni magáról; mik a legfőbb prioritásai.
Rajnai Gergely
