Méltányosság

Agytröszt a társadalmi kohézióért

A nagy francia forradalom a filmvásznon!

"Barikádra fel, irány a Bastille!" - hangozhatott július 14-én a Nagy Francia Forradalom idején a lázongó tömegben. A forradalom hatásait mai napi érezhetjük a szabadságjogok, a demokrácia területén és sokakat inspirált az irodalomtól kezdve a filmművészetig. Utóbbi pedig korántsem tekinthető mellékesnek: hogyan ábrázolják a franciák e korántsem békés eseménysorozatot a filmvásznon? Mi magyarok, vajon mit tanulhatunk tőlük?

politika_film_meretezett2.jpg

A legtöbb nyugati nyelvben a „forradalom” kifejezés a latin revolvere igére és a revolutio (visszafordulás) főnévre vezethető vissza (pl. angolul: revolution, franciául: révolution, németül: die Revolution). Visszafordulás értelemben használta a kifejezést Kopernikusz a De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól) című könyvében. Forradalmat csinálni tehát annyi jelentett – a forradalom szó 1789 előtti értelmében –, mint visszaforgatni az időt egy ideális korszakhoz. Az 1640-es angol polgári forradalom puritánjai azért küzdöttek az „angol Mózes”, Oliver Cromwell oldalán, hogy véget vessenek a Stuart-ház abszolutista törekvéseinek, és visszaállítsák a – szerintük létezett – angolszász szabadságot, amelynek letéteményese a parlament. Az 1776-os amerikai forradalom idején a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói számára az origó, amelyhez a politikai cselekvést szabták, az ősi angol szabadság volt, amelyet már a 15. században is méltattak angol szerzők, szembeállítva az angolszász közjogi rendszert a kontinentális uralmi formákkal.

pa-01.jpgA francia forradalmat tekintik az első olyan forradalomnak, amelynek résztvevői a forradalom kifejezést már nem egy ideális rendhez való visszatérés, hanem valami teljesen új rendszer és emberideál megteremtésének értelmében használták. Bár ez sem teljesen igaz, hiszen a francia forradalom politikusainak retorikájában is megjelent a régmúltra való idealizáló hivatkozás. A Gironde vezéralakja, Jacques-Pierre Brissot háborús beszédében utalt a „hatszáz esztendős szolgaságra”, amelyet lerázott a francia nemzet, és „keresztes hadjáratot” hirdetett Európa fejedelmei ellen. A forradalom kifejezés a romantikus, világmegforgató értelmezését a francia forradalom során, és még inkább utána, a romantikus költőnemzedékek írásaiban nyerte el. Nem véletlen, hogy Heine, Petőfi Sándor és a romantikus értelmiség más személyiségei a francia forradalommal azonosultak, és kevésbé a forradalom régebbi jelentését hordozó angol meg amerikai forradalmakkal. Franciaországban a forradalom értékelése nem volt mentes az aktuálpolitikai felhangokkal terhelt vitáktól. A társadalmat megosztotta a „július 14-i események” értékelése, nem beszélve az 1792. szeptemberi és 1793-as „sajnálatos eseményekről”. Minden nagyobb történelmi megrázkódtatás után kell egy távlat, amelyik lehetővé teszi az objektív értékelést. Szinte hihetetlen, de a francia felsőoktatási intézményekben 1886-ig nem tanították a forradalom történetét. És még újabb 103 évnek kellett eltelnie, amíg – a forradalom bicentenáriumán – a republikánus történészek nyíltan beszéltek a vendée-i felkelésről és annak megtorlásáról (royalista szóhasználatban: háborúról, népirtásról).

pa-02.jpegA francia forradalmat megannyi filmalkotás örökítette meg. Az „első fecske” Jean Renoir Marseillaise című alkotása volt, amelyik 1938-ban került a közönség elé, a Népfront-kormány idején. Ahogyan a történelmi filmek, ez is megosztotta a közönséget, holott a nagy nemzeti egymásra-borulás jegyében készült, amelyre ki voltak éhezve a franciák a 30-as évek válsága és megosztottsága után. Különösen a Népfrontban résztvevő Kommunista Párt bírálta a film XVI. Lajos-ábrázolását, mivel úgy vélték, egy zsarnokibb megjelenítés jobban illene a forradalmi mondanivalóhoz. A királyt – akinek feje 1793-ban lehullott – a filmrendezők többsége, a történelmi tényeknek megfelelően, jóindulatú emberként mutatta be nézőközönségnek, nem pedig olyan madárijesztőként, amit a jakobinus és a későbbi marxista propaganda faragott belőle.

A francia forradalom monumentális filmes ábrázolása 1989-ben, a forradalom bicentenáriumán került a közönség elé (A francia forradalom története I-II.), egyebek között Karl-Maria Brandauer és Peter Ustinov főszereplésével. A legtöbb filmtől eltérően ez az alkotás képes elkövetni azt a bravúrt, hogy a néző hol az egyik, hol a másik féllel képes azonosulni. A forradalom alakjait esendő, hibázó emberként mutatja be, nem pedig félistenekként.

A Camille Desmoulins esküvőjén a menyasszony harisnyakötőjét elcsenő Robespierre, a feleségét és gyermekeit gondos apaként szerető Danton éppolyan rokonszenvesek lehetnek, mint a családjáért aggódó, az országért felelősséget viselő, és igencsak bátor király. Aki tehát „ökölrázós”, pártos filmet keres, annak nem ajánljuk ezt a monumentális opust (egyedül a filmbéli Marat, a „nép barátja” az, aki az első pertől kezdve ellenszenves). Ha valaki a forradalomról való ismereteit akarja gyarapítani, ha meg akar ismerkedni a korabeli közélet sok szereplőjével, ha el akar igazodni a szövevényes emberi és politikai sorsdrámában, akkor viszont keresve sem találhatna jobb útmutatót a forradalomhoz.

pa-03.jpgDanton volt sokáig a forradalom „népi hőse”, akinek kultusza a 19. század végén vette kezdetét. Az ő alakját dolgozta fel az egyik leghíresebb film, amelyik a forradalmat választotta tárgyául, Andzrej Wajda Danton-ja (1983). Meg kell említenünk Georg Büchner zseniális drámáját, a Danton halálát, amelyik ugyan nem film, ámde jól jelzi, hogy Danton sorsa, illetve a Robespierre-rel való habitusbeli különbség mennyire izgatta az utókor képzeletét. A darab nem csak a szerző fiatal kora miatt érdemel említést, hanem a forráshűség miatt is: a dráma kizárólag korabeli források szövegét tartalmazza, ehhez számos újságot és politikai röpiratot kellett átolvasni (képzeljük magunka a 22 éves szerző helyébe, micsoda munka lehetett ez).

pa-04.jpgA nyolcvanas években egyébként, a bicentenáriumhoz közeledve, megszaporodtak azok a mozgóképes alkotások, amelyek a forradalom históriájából merítették tárgyukat. 1988-ban került a közönség elé a Huhogók, amelyik Balzac regényén alapul (de nem a regényt követi), és a Bretagne-i királypárti felkelők, a „huhogók” küzdelmét eleveníti fel az 1794-es évben (nevüket onnan kapták, hogy a sócsempészek által alkalmazott titkos jelzést – a kuvik hangjának utánzását – használták). Ez a film kifejezetten bátornak, hősiesnek és vitéznek ábrázolja az ellenforradalmárokat. A néző hol az egyik, hol a másik táborral képes azonosulni, mert gazemberek és hősök mind a két oldalon vannak, és a „régi világ” emberei nem maradnak le önfeláldozásban az „új világ” emberei mögött, akik viszont a „régi rend” sok hibáját átveszik. Bár akadtak, akik a filmet bírálták konzervatív szemlélete és néhány anakronizmus (pl. kezdetleges repülőgéppel való menekülés) miatt, de hitelesen idézte fel a nyugat-franciaországi polgárháború kegyetlenségét, a parasztok tudatlanságát és nyomorát, az alkotmányra felesküdött papok iránti gyűlöletet, valamint a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” zászlajával leplezett politikai bűnöket és korrupciót. A film egyik jelenetében például a toborzótiszt felmenteti a katonai szolgálat alól fiát, akit hivatalnoki pályára szán, és helyette az amúgy kalandvágyó parasztlegényt rukkoltatja be. Lehet tisztelni Kerfadec grófot, Lafayette és Mirabeau barátját felvilágosult gondolkodásáért, fiát, Aurele-t tiszta, romlatlan szerelméért, és Tarquint, a gróf nevelt fiát, a jakobinus konventbiztost elkötelezett forradalmi lelkületéért.

2012-ben készült a Búcsú a királynémtól című filmdráma, amelyik, ahogyan a címe is mutatja, Marie Antoinette-re és környezetére fókuszál. A királyné élete és sorsa – miként a női sorsok általában – egyébként is izgatták a filmrendezőket. Így Woodbridge Strong Van Dyke-ot (Marie Antoinette, 1938), Charles Shyer-t (A királyné nyakéke, 2001), Sofia Copolát (Marie Antoinette, 2006), Francis Leclerc-öt és Yves Simoneaut (Marie Antoinette, 2006).

pa-05.jpgThomas Jefferson, az Egyesült Államok párizsi nagykövete szemével látjuk a forradalmat a Jefferson Párizsban (1995, rendező: James Ivory) című filmben, amelyik az amerikai politikus két szerelmi viszonyára fűzi fel a történetet, de azért megmutatja a forrongó Párizst is. Az amerikai politikus viszonyulása az eseményekhez kettős. Egyrészt elégedettséggel tölti el, hogy a francia nép követi az amerikai nép példáját, és a népfelség elvének megvalósítására törekszik. Másrészt Jefferson látja a riasztó jelenségeket is. Miközben a szabadságról szónokol és oktatja ki francia barátait, köztük Lafayette-t, ő maga hallani sem akar arról, hogy a szabad választás jegyében lánya az apácaéletet válassza, és nem híve a feltétel nélküli és azonnali rabszolga-felszabadításnak sem. Ahogyan maga mondja a zárdafőnöknőnek, „a szabadság nem válhat a gyermekek játékszerévé. A szabadság az érett elme kiváltsága.” A film jól megvilágítja, hogy a felvilágosodás olyan gondolkodói, mint Jefferson, sok tekintetben maguk is előítélettel viseltettek azok iránt, akik szerintük nem elég érettek, műveltek és bölcsek a szabadsághoz, legyenek azok gyerekek, feketék, vagy a nép.

Az előbbieknél könnyedebb hangulatú darabok közül is válogathatunk. A francia forradalom idején játszódik vidám betyártörténet (Cartouche, 1962, A fekete tulipán, 1964) és paródia (Cadet-Rousselle kalandjai, 1954, A szókimondó asszonyság, 1961) is.

A mai Franciaország megbékélt a forradalom emlékével. A francia forradalomról szóló filmek nem kavarnak közéleti vitákat. A társadalom elfogadja, hogy a múlt sokféle nézőpontból ábrázolható. E tekintetben van még mit tanulnunk a franciáktól.

Paár Ádám

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr227617388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Le Orme 2015.07.15. 10:13:41

"A francia forradalomról szóló filmek nem kavarnak közéleti vitákat."

Ha tényleg így lenne, amit nem tudok, akkor az nem lenne jó. Amerikában is elképesztő viták folynak az indiánok filmes, irodalmi, történeti ábrázolásáról. És ezek a viták hasznosak, mert tájékozottabbá teszik az embert és megértőbbé a másik fél álláspontja irányába.
Szóval jobb lenne ezt nem megtanulni a franciáktól, márha ott tényleg ne kavar vitákat a múlt ábrázolása.

"mint Jefferson, sok tekintetben maguk is előítélettel viseltettek azok iránt, akik szerintük nem elég érettek, műveltek és bölcsek a szabadsághoz"

Ez nem előítélet, hanem utóítélet és bölcsesség. Hagyjuk magukra az óvodásokat, szabadon?

Tegyük hozzá, hogy Bretagneban népirtás történt, a forradalom, a szabadság katonái 170 ezer embert mészároltak le. A parancs az volt: öljenek meg mindenkit, aki él és mozog.

Bafana 2015.07.15. 10:59:30

Ami nem is volt NAGY, nem is volt FRANCIA és nem is volt FORRADALOM. A többi stimmel.

Emzé Periksz 2015.07.15. 18:18:21

Egy ilyen témát sem lehet megírni anélkül, hogy a magyarokba rúgjon a blogger? A magyar társadalom is elfogadja, hogy a múlt sokféle nézőpontból ábrázolható! És nem akarok olyan diktatórikus országban élni, ahol ez a vita nem része a közéletnek!

Tudományos libsizmus 2015.07.15. 18:23:40

A francia forradalommal kezdődtek a bajaink.
süti beállítások módosítása