„Rossz szomszédság török átok.” A magyar mondás akár amerikai is lehetne. Az amerikai filmek gyakran előforduló sémája, hogy a békés, csendes szomszédról valami rettenetes dolog derül ki. Ki tudja miért, az amerikai rendezők szívesen építenek az átlagos amerikai paranoiás félelmeire – talán, hogy kizökkentsék nyugodt középosztálybeli életéből. De olykor kiderül, hogy a paranoia és a valóság egybemosódik. És még rettenetesebb, amikor kiderül: talán nem is a szomszédban lakozik a Gonosz. Talán potenciálisan ott van a lehetőség mindenkiben? Két átlagon felüli film teszi fel ezt a kényelmetlen kérdést.

Az amerikai élet legnagyobb tabuja a belföldi terrorizmus léte. Az FBI az 1990-es években 50-60 ún. milícia csoportot tartott nyilván, amelyekben 20-60 ezer szélsőséges tömörült. A milícia mozgalom – ahogyan neve is mutatja – szentnek tekinti a fegyvertartást és a nép fegyveres ellenálláshoz való jogát, akár a szövetségi kormányzattal szemben is. Timothy McVeigh 1995-ös Colorado City-ben elkövetett, 168 halálos áldozattal és 600 sebesülttel járó merénylete hívta fel a figyelmet a milícia mozgalomra. A mozgalom tagjai hisznek abban, hogy nagyszabású összeesküvés szövi át az amerikai és nemzetközi politikát, amelynek részese Washington, vagyis a szövetségi kormányzat, az FBI és az ENSZ. Szerintük a népnek és a tagállamoknak joguk van fegyverkezni, és harcolni a szövetségi kormány ellen, elutasítják az adózást, és a fehér felsőbbrendűséget hirdetik.

Ebbe a paranoid szubkultúrába enged – ajtórésnyire – bepillantást az Arlington Road című politikai thriller (1999), amelyben a csendes kertvárosba költöző házaspárról derül ki – a film közepére –, hogy belföldi terroristák, akik egy szövetségi épület felrobbantását tervezik, mintegy jelet adva a Washington elleni „forradalomra”. A Jeff Bridges által alakított Michael Faraday egyetemi történelemtanár, az amerikai terrorizmus kutatója, aki a szélsőséges pár szomszédságában lakik. Michael egyedül neveli a fiát, miután FBI ügynökként dolgozó felesége, Lea életét veszítette egy balsikerű bevetésen. Michael számos gyanús jelet talál a szomszéd mérnök múltjában. Balsejtelmeit megosztja barátnőjével, és megpróbálja ráállítani a szomszédra FBI ügynök ismerősét, ám mindketten értetlenséggel, sőt felháborodással fogadják, hogy bele akar avatkozni egy másik család életébe. Miközben Michael egyre mélyebbre hatol a múltban, és szeme előtt fokozatosan feltárul az összeesküvés terve, Oliver Lang (Tim Robbins), a szomszédban lakó mérnök mindent megtesz, hogy – a barátságosság leple alatt – elszigetelje a tanárt a környezetétől. Oliver lassan családjához édesgeti Michael kisfiát, majd feleségével együtt autóbalesetnek álcázva megölik a tanár barátnőjét. Végül a teljesen összezavarodott Michael-t addig manipulálják, amíg tévedésből maga vezeti a robbanószerrel teli furgont az FBI épületéhez. Mindenki magyarázatot keres: vajon a békés tanár miért vált terroristává? A média azonnal felkapja az elméletet, hogy a felesége haláláért akart bosszút állni a szövetségi nyomozókon.

A film, bár dramaturgiailag meglehetősen kiszámítható, zseniálisan mutatja be a közvélemény és a média álságosságát, felszínességét, és választ ad arra, miért csődtömeg a terrorizmus elleni küzdelem. Mindenki az egyéni motivációkkal foglalkozik, a pillanatnyi történésekre reagálva. Ahogyan korábban Michael a történelemórán mondja a diákjainak: mindenki egy nevet akar a médiától! Egy nevet, hogy a közvélemény megnyugodhasson. Ám a mélyebb összefüggések nem érdeklik a közvéleményt. A hatóságok és a média nem igazítják el a társadalmat. Nem csoda, hogy a film bukás lett, hiszen a végkifejlet totálisan ellentmond az amerikai filmek logikájának. Eltekintve a mondanivalótól (ami tökéletes ellentéte az amerikai optimizmusnak), itt nincsenek szuperhősök, akik fél kézzel összeroppantanak egy aszteroidát, nincsen kigyúrt, szőrös mellű macsó, aki kiirtja az ellenséget az utolsó dobosig. Egy átlagos amerikai értelmiségi rohangál, és a végén meghal, a „gonoszok” meg búbánatos fejjel közlik, nem gondolták volna a békés, jóarcú szomszédról, hogy képes lehet merényletet elkövetni. Ők tovább élik a maguk középosztálybeli életét a kertvárosban, miközben szomszédjukat tönkretették, és a nevét besározták. A film tagadása az amerikai hőskultusznak, viszont felhívja a figyelmet az amerikai társadalom (talán minden társadalom?) kohéziója alatti árnyékvilágra.

Nem sokkal az Arlington Road előtt készült Az eminens (1998). A Stephen King regényéből készült film helyszíne szintén a kertvárosi Amerika. Az egyszerű amerikai tinédzser, Tom Bowden (Brad Renfro) rájön, hogy a szomszédban lakó békés öregúr bujkáló náci háborús bűnös. A fiú megzsarolja az egykori nácit, Kurt Dussander-t (Ian McKellen) hogy mindent mondjon el az életéről és a tetteiről (egyébként talán nem véletlenül találták McKellen-t a szerepre, hiszen A háború küszöbén című tévéfilmben Hitlert játszotta – nem állt tehát távol tőle a náci-zsáner). Az érettségi előtt álló középiskolás fiút eredetileg a történelem érdekli, de ahogyan halad előre a film, egyre jobban behálózza az öregember, és Tom erkölcsileg mind mélyebbre süllyed. Az angyalarcú ifjú egyre mániásabban „száll rá” az öregre, és egy idő után nem képes szabadulni a hatása alól. Hazudik a tanárának, akit később megfenyeget; segít az egykori nácinak eltussolni egy gyilkosságot, sőt maga öli meg a náci által megsebzett szerencsétlen csavargót; végül pedig (a regényben, nem a filmben) ártatlanokra kezd lövöldözni, míg végül őt is lelövik. A film mondanivalója, hogy az amerikai középiskolás fiú pontosan olyanná válik (vagy még olyanabbá), mint a náci háborús bűnös. A film azt sugallja, hogy potenciálisan bárki képes lehet rémtettet elkövetni, nem kell ehhez egy SS-egyenruha sem.

Mi a film erénye? Felfedi a háborús bűnössé válás lelki folyamatát, miközben leszámol a nemzeti sztereotípiákkal. Megmutatja, hogy még egy kertvárosi amerikai tinédzser is képes lehet szörnyűséget elkövetni – nem menti meg sem az életmód, sem a neveltetés. Így nem válasz, amikor a német jellemből próbálják meg levezetni a nemzetiszocializmus kibontakozását és szörnyűségeit. A nemzeti jellemvonások ugyanolyan sekélyes magyarázatot nyújtanak, mint a terrorista nevének közlése az Arlington Road-ban. A könnyű válaszok, amelyek a látható felszínt kaparják, félrevezetnek, és maguk is előítéleteken alapulnak. És persze a szélsőségek elleni harcban túlzottan is kényelmesek vagyunk. Itt egy tanár, ott egy tinédzser lesz egyszerre áldozat és tettes, bár más-más módon – és a társadalomnak a megdöbbenésen, szörnyülködésen, sajnálkozáson kívül nincs átfogó, politikailag és társadalmilag adekvát válasza, legalábbis a két film szerint. Ha a társadalom nyitva tartotta volna a szemét, megakadályozhatta volna a katasztrófát.

És végül említsük meg a Kínzó közelség című filmet. Ez annyiban más, mint az előző filmek, hogy nem annyira politikai, mint inkább egy faji problémát jár körül. A rasszizmust ezúttal egy fekete rendőr képviseli, aki a gyermekeit egyedül neveli. A rendőr rosszindulata és vegyes (fehér-fekete) párokkal szembeni ellenszenve a szomszédba költöző fehér férfi és fekete felesége ellen fordul. Minden módon megpróbálja elűzni őket a környékről. Például bevilágít a hálószobájukba. Amikor a férfi fákat ültet a kerítés mellé, hogy felfogják az éjszakai fényt, a rendőr hatalmas láncfűrésszel esik neki a fáknak és bokroknak. A film akár polgárpukkasztónak is mondható módon megfordítja az előítéleteket, ami jól jelzi, hogy az Egyesült Államok milyen messze jutott a faji problémáktól. Immár a fekete rendőr is lehet rosszindulatú! Most már nyíltan lehet ábrázolni a feketét is negatív szerepben (még ha persze a fekete feleség ellensúlyozza is a rendőr rosszindulatát). Másrészt a rendőrök negatív ábrázolása sem mindennapos az amerikai filmekben.

Az amerikai filmek tehát bátran ábrázolják a politikai és faji problémákat – természetesen izgalmas történetekbe ágyazva, nem szájbarágósan. És mi lehetne nyomasztóbb az ember számára, mint egy rossz szomszéd. Hát még akkor, ha a szomszéd valamilyen előítélet hordozója!

Paár Ádám