Folytatódik az USA-beli kurzusfilmeket taglaló sorozatunk! Mi a közös Donald Kacsában, A halál 50 órájában, a John Wayne filmekben és a földünkívüliekben? Hogyan kapcsolódik mindez a kommunistákhoz és Ronald Reagan-hez? Kiderül a Méltányosság Politika a filmvásznon blogsorozatának legújabb részében! 

Az a felismerés, hogy a film kiváló propagandaeszköz nagyjából egyidős a mozi történetével. A korai kurzusfilmek témája kapcsán a legtöbbünknek minden bizonnyal Leni Riefenstahl munkái, vagy Eizenstein Patyomkin páncélosa jut az eszébe, holott már az óceán túloldalán is nagyon hamar elkészültek az első ilyen típusú alkotások. Ugyanakkor a hollywood-i filmekben a második világháború előtt jóval kevésbé és sokszínűbben jelenik meg a politikai szándék, mint a bolsevik, vagy a náci állam önigazolása kapcsán. Sőt, D. W. Griffith filmje, az „Egy nemzet születése” inkább a polgárháború előtti Délnek, semmint a győztes „jenki” identitásnak állít emléket.

A második világháborúba való belépéssel azonban megváltozik a helyzet és Hollywood teljes mellszélességgel beleáll a németek és japánok elleni küzdelembe. A Pearl Harbour elleni japán támadás után a nyolc legnagyobb stúdió megállapodást köt a kormánnyal háborús mozik készítésére, a fronton szolgáló katonák előtt rendre a legnevesebb színészek lépnek fel, sőt az események filmes dokumentálását neves rendezők, operatőrök végzik. (A témáról részletesen itt lehet olvasni.). A meglehetősen tucatfilmnek számító „hagyományos” háborús hőseposzok mellett nagyon hamar megjelennek más, sajátos műfajok is. Chaplin emlékezetes Hitler-paródiája, A Diktátor még 1940-ben készült el, nem is tekinthető igazából politikai propagandafilmnek, hiszen megszületése idején még az izolációpártiak voltak többségben.

Tipikusan amerikai változatát képviselik a kurzusfilmeknek a rajzfilmek. A világháborúból természetesen a korszak ikonikus figurái Donald Kacsa, Miki Egér, Tapsi Hapsi sőt Superman is kivette a részét. (Egy remek összeállítás itt.) Ezekben a filmekben a figurák mindenféle veszélyes küldetésekben vesznek részt, vagy parodizálják ki Hitler gesztusait. Ennek talán legjobban sikerült darabja Donald Kacsa The Fuehrer’s Face című epizódja, amely túllép ezen a megközelítésen és az amerikai társadalom szabadságát állítja szembe a náci Németország elnyomásával és kizsákmányolásával. Donald rémálmában a náci Németországban él, ahol nincs elegendő élelem, csak száraz kenyér, de a propaganda szó szerint benyomul az ott élők mindennapjaiba. Az alávetettek végtelen szalagok mellett dolgoznak a Birodalom felfegyverzéséért, miközben még itt is folyamatosan a Führert kell dicsőíteniük. A rémálom után aztán Donald a szabad Amerikában ébred és megkönnyebbülve csókolgatja a kis Szabadság-szobor másolatot.

A filmhíradók és a kifejezetten propagandaalkotásokon túl a világháború játékfilmes feldolgozása valójában az 1950-es években kezdődött meg és tulajdonképpen még a mai napig is tart. Szinte felsorolni is nehéz, hány ilyen tematikájú alkotás készült, bár kétségkívül csak egy részük tekinthető kurzusfilmnek. A korszak elején készült mozik szinte kivétel nélkül hőseposzok, amelyek az amerikai katona bátorságát dicsőítik.  Közülük is kiemelkedik az 1962-es – a partaszállást feldolgozó - „A leghosszabb nap” című alkotás, amely egészen elképesztő költségvetéssel készült és az akkori Hollywood szinte összes nagyágyúját felvonultatta. Ennek ellenére mai szemmel nézve a film nem túl szórakoztató, a történeti hűség kedvéért az események teljességét be kívánták mutatni, így azonban – a maratoni játékidő ellenére – alig marad idő a karakterek felépítésére, vagy a személyes nézőpontok kibontására. Ugyanakkor a csatajelenetek, az operatőri munka még a mai szemmel is elképesztően jó, ha valamiért, hát ezért érdemes megnézni az alkotást.

A másik kiemelkedő film ebből a zsánerből „A halál 50 órája”, amely részben „A leghosszabb nap” nyomdokain halad a maga monumentalitásával, ugyanakkor egyrészt sokkal kevésbé ügyel a történelmi hűségre, másrészt megjelenik benne a másik oldalon harcoló német katonák jellemábrázolása is. A hatvanas évektől a hőseposzok mellett új zsánerek jelennek meg, ennek legsikeresebb vonulata a humorral átitatott háborús kalandfilm (Kelly hősei, Piszkos tizenkettő), amelyekben az önfeláldozó amerikai katona némileg sematikus ábrázolása mellett helyet kapnak a nyerészkedő kisemberek, a különc hippik és a talpraesett üzletemberek is. A második világháborús mozi a 90-es évektől születik újjá (Ryan közlegény megmentése, Schindler listája, Becstelen Brigantyk, Valkűr) ezeknek az alkotásoknak a hangvétele azonban általában lényegesen különbözik az 50-es, 60-as években készült hőseposzokétól, csak egy részük tekinthető kurzusfilmnek.

Az ötvenes évektől azonban a győztes háború mellett a Szovjetunióval megromló viszony életre hívja a hidegháborús filmeket is, amelyek rendkívül változatos műfajban készülnek, témáik első pillantásra gyakran nagyon messze esnek magától a konfliktustól. Az atomháborús fenyegetés a science fiction műfajban érhető tetten, visszatérő zsáner a békés amerikai állampolgárokat űrből érkező támadás (It! The Terror from Beyond Space, A Testrablók támadása), megjelennek az első kémfilmek (James Bond angol, de ő is a hidegháborús korszak „terméke”), illetve ez időszak az amerikai nemzeti mítoszteremtés, a western aranykorszaka is (John Wayne filmek). Azonban ne feledjük, hogy ezek azok az évek is, amikor valami végleg megváltozik a politika és a film viszonyában.

A hidegháborús hisztéria során már a negyvenes években felmerül a kormányzat részéről, hogy olyan „feketelistát” állítson össze, amely megtisztítja a hollywoodi művészvilágot a kommunistagyanús személyektől. Válaszul a filmvilág két részre szakadt, a Ronald Reagan nevével fémjelzett republikánus érdekvédelmi szervezetre és a velük szembenállókra, akik tiltakoztak a kormányzati vádak ellen. 1950 februárjában jelenti be Joseph McCarthy szenátor, hogy listája van a kommunista ügynökökről, akik beszivárogtak az amerikai kormányzatba, ezek a vádak, illetve az ezt követő „boszorkányüldözés” az egész évtizedre rányomja a bélyegét nemcsak a közéletben, hanem a médiában és a filmgyártásban is. (Ennek korszaknak állít emléket George Clooney Good Night, and Good Luck című filmje.) Részben ennek hatására jelennek meg azok a filmek, amelyek egyre kritikusabban viszonyulnak az amerikai külpolitikához, háborús részvételhez, vagy éppen a társadalmi berendezkedéshez, életstílushoz. A vietnami háború, illetve a kibontakozó hippi mozgalom hatására a hatvanas évek második felére kialakul az az „ellenkultúra”, amelyben hosszú ideig kifejezetten „anti-kurzusfilmek” készülnek A műfaj csak a 70-es évtized végén, egy színészből lett elnök, Ronald Reagan elnöksége táján tud magához térni, sőt éli reneszánszát, de ez már a következő posztunk témája lesz.

Jeskó József