Lakatos Júlia, a Méltányosság Washingtonban több hónapon keresztül tartózkodó elemzője osztja meg tapasztalatait és élményeit. Blogsorozatában az amerikai agytröszt- és politikai elemző világ Magyarországon kevésbé látható hátterét, az USA-beli politikai kultúra érdekességeit és mindennapjait!

Az első munkahét elteltével, az ember megpróbál valamilyen általános következtetést levonni, arra vonatkozóan, hogy mibe is csöppent bele, és ez számomra csakis az lehet, hogy Washington nagyon él. Politikai szempontból jobban, mint bármelyik világváros, ahol valaha jártam. Sehol máshol nem fordulhat elő, hogy vasárnap este: Collin Powellt nézheted meg élőben, hétfőn Barack Obamát, szerdán Jens Stoltenberg NATO főtitkárt láthatod, hallhatod, majd este az edzőteremben, leadják előbb a brit parlament alakuló ülését, s rögtön utána Joe Biden aznapi előadását a Brookings-ból.

Amikor aztán egy ilyesfajta „fárasztó hét” után, sétálsz hazafelé a boltból, még az is megeshet veled, hogy belefutsz az elnöki konvojba a sarki mexikói étterem előtt, és utcabálba illő hangulatban megvárod a spontán összegyűlt tömeggel, amíg végez az elnök a vacsorájával, kisétál, üdvözli az embereket, majd elhajt. Mindent összevetve, akármennyire is „pörgős” város Washington, arra a következtetésre kell jutnom, hogy még helyi léptékekhez képest sem volt szokványosnak nevezhető a hetem. Kétlem, hogy az átlag amerikai, de még egy átlag Washingtoni is ennyi mindent tapasztal ilyen rövid idő alatt, illetve ennyiszer, és ilyen közelről látja az Egyesült Államok elnökét. Legalábbis a járókelők izgatott telefonhívásai, a konvojjal való közös családi fotók készítése erre utal. A helyiek számára is nagy, és jelentős dolog volt, hogy közelről, ráadásul informális helyzetben láthatták elnöküket. Zakó nélkül, a családjával. Ráadásul nem előre eltervezve, valamiféle olcsó kampányfogásként. Nem az „egy vagyok közületek” imidzsnek voltunk szemtanúi, hanem az elnök ritka olyan pillanatainak, amikor úgymond magánemberként viselkedhet. Megjegyzem, az újságok szerint a családi vacsorán túl, a hetet egy kis golffal zárta.

Nem is akármilyen hét volt, és ez egyben magyarázat arra is, hogyan láthattam ennyi politikust egy rakáson, ugyanis hétfő szünnap volt, a Memorial Day-i háromnapos hosszú ünnepségsorozat részeként. A Memorial Day egyáltalán nem olyan, mint az amerikai ünnepek többsége. Nem egy vidám ünnep, nem a győzelemről szól. Mégis 147 éve egyike az Egyesült Államok legfontosabb hazafias ünnepeinek. Ilyenkor emlékeznek a hadseregben szolgáló, és a hazáért, és a demokráciáért életüket áldozó katonákra. Ez különösen most, az első alkalommal, amióta az amerikai csapatok kivonultak Afganisztánból, érzékeny ünnep volt. Idén egyértelműen a 9/11-es generációra helyeződött a hivatalos beszédekben a hangsúly. Arra a generációra, akinek teljes mértékben megváltozott az élete az utóbbi évtizedben. Szinte mindenkit érint a jelenség valamilyen módon. Akár úgy, hogy elveszített egy családtagot, akár úgy, hogy ismer valakit, aki megsebesült. Vagy akár csak úgy, hogy minden közintézménybe kizárólag fémdetektoron, biztonsági ellenőrzést követően lehet bemenni. Számomra az egyik legnehezebben feldolgozható látvány Washingtonban például az, hogy tömegesen látni hajléktalan iraki, afganisztáni veteránokat az utcákon. Ami azt jelenti, hogy minden tisztelet ellenére, komoly gondot okoz az amerikai társadalomnak, ezeknek az embereknek a reintegrációja.

Akármennyire is központi eleme az ünnepnek az Egyesült Államok nagysága, és az, hogy minden veszteség ellenére, erős, és összetartó nemzet, az a bizalom, és önbizalom, ami jellemezte Amerikát a kétezres évek előtt, még most sem állt helyre, és nem is tudom, mi kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon. Valószínűleg egy, a 90-es évekhez hasonló „aranykor”, amikor egyfelől a liberális demokráciák győzelmének bűvkörében élt, illetve egy ritka, tartós jóléti időszakot tapasztalhatott meg. Ma, igazából egyik sem adott. Amerika mégis optimista, és ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy a kivonulással kevesebb negatív személyes tapasztalattal szembesülnek az amerikaiak, és talán most először úgy érzik, előbb vagy utóbb lezárul ez a számukra terhes évtized. A Memorial Day üzenete „közösségiesítette” az egyéni gyászt, és hozzájárult ahhoz, hogy társadalmilag feldolgozzák a közelmúltat. Bizonyára hosszú ideig velük él még, de valahogy az ünnepségek után, most először éreztem úgy, hogy az Egyesült Államok egy új korszakba lép. Érdekes lesz figyelni ezt a jelenséget. Ahogy közeledünk az elnökválasztási kampányhoz – és szinte nincs olyan nap, hogy ne jelentené be egy újabb jelölt az indulását – szerintem egyre inkább felerősödik ez az érzet. De várjuk ki a végét. Ahogy elnézem a naptáram, a jövő hét is sűrűnek ígérkezik!

Lakatos Júlia