A Méltányosság új blogsorozatában a politika megjelenését és hatását mutatja be a filmvilág alkotásaiban, oda-vissza. Igaz történeteket, párhuzamos valóságokat, szimbolikus eseményeket boncolgatunk a filmek és a sorozatok révén. Vajon képesek-e sikeresen megeleveníteni a politika világát, és arra akár hatást gyakorolni, vagy csupán utólagos értelmezések sorával szolgálhatnak? A tipikus politikai karakterektől kezdve, az eseménysorozatokon át egészen az alternatív helyzetekig, bőven olvashat a filmek és sorozatok által feldolgozott tapasztalatokról és tanulságokról. Természetesen nem csak a nemzetközi politika szemszögéről szólunk, hanem megragadjuk azok a hazai vonatkozásait is. Léteznek-e a valóságban is „Frank Underwood”-ok? Hogyan képes a South Park egyszerre szórakoztatni és politizálni? Kik a mai Pelikán és Bástya elvtársak? Politika a filmvásznon – és ami mögötte van!
Hazánkban a 2014-es főpolgármesteri választás végeredménye rámutatott arra a tényre, hogy a politikai szereplővé váláshoz nem elég csupán a pártok háttértámogatását elnyerni; mert ha valaki győzni akar a politikai csatározásokban, akkor annak politikussá is kell válnia. A politika „csinálásához” tehát politikusok szükségesek, ámde senki sem lehet politikus „politikuscsinálók” nélkül, erre utalt már a Méltányosság is. Számtalan filmalkotás bemutatta, hogy a politikus „megcsinálásához” fontos, sőt elengedhetetlen a jó „alapanyag”. Ha ez megvan, és a jelöltet időben felvértezik a megfelelő politikai tartalommal, akkor annak egyéniségét, még ha nem is professzionális politikusi alkat az illető, versenyképessé lehet tenni a megmérettetésre.
Falus Ferenc (emlékszik még rá valaki?) története ismerős filmes forgatókönyvnek tűnhet: van egy ember, akit felkarol a párt vagy a háttérben meghúzódó professzionális „politikuscsinálók” csapata, egy isteni sugallatra, utolsó reményként kiemelik a szürkeségből, és megkísérelik felruházni a vezető szerepével; hisz kell egy jelölt, és olyan jelölt kell, aki fedhetetlen, akire a negatív politikai sztereotípia nem igaz.
Sok filmsztár valóságos politikai karakterekből merít példát, és ezek akár generációkon át is jelen vannak a filmvásznon. Ilyen karakter mondjuk a politika boszorkánykonyhájából jött spin doctor, vagy az ennél már sokkal több, Robert De Niro által játszott Conrad Brean karaktere az Amikor a farok csóválja (Wag the Dog) című filmben. Ez a karakter olyan, aki bármi áron megkonstruálja azt a valóságot, amelyik az elnök népszerűségét képes növelni vagy megerősíteni. Az már csak hab a tortán, hogy a 1997-es film egy balkáni országgal vívott háborút ábrázol, és az amerikai elnök szexuális botrányát próbálják palástolni ezzel. Ismerős? Egy évre rá a valóságban a globális média a Monica Lewinsky-botránytól lett hangos, a Clinton-adminisztráció pedig a NATO révén bombázni kezdte Szerbiát.
Visszaköszönő másik karakter az idealista politikai szereplő. Ilyen például a Robert Redford által alakított Bill McKay kaliforniai szenátorjelölt A jelölt (The Candidate) című 1972-es filmben. Ez a történet tipikus esete annak a jelenségnek, amikor egy olyan személy kerül kiválasztásra, aki mentes a politika árnyoldalaitól, így az őt támogató párt egy vállalható alternatívát tud vele felkínálni a versenytárssal vagy versenytársakkal szemben. Bill MacKay példamutató emberi jellemét, a kiszolgáltatottakkal való szolidaritását használja föl a filmben szereplő Demokrata Párt, és az egykori jogászból professzionális politikus lesz.
Egy másik tipikus karakter a politikai újságíróé az 1976-os Az elnök emberei (All the President’s Men) című filmből. Ez a film Richard Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány újságírói felgöngyölítését mutatja be a Washington Post oknyomozóinak szemszögéből. Ugyanakkor a Robert Redford és Dustin Hoffman kettősével fémjelzett filmben nem kapunk képet arról, hogy ténylegesen kik is azok az elnök emberei. Ellentétben az 1999-ben indult Az elnök emberei (The West Wing) című nagy sikerű, többszörös Golden Globe- és Emmy-díjas sorozattal, amely a politika intézmény világát mutatja be, de amelynek a magyar címén kívül semmi köze sincs a Redford- és Hoffman-féle filmhez
A politikai szereplők elhivatottságáért a filmekben nem mindig megüdvözülés vagy a dicsőség jár jutalmul, hanem éppen a karakterek felőrlődése lesz a végeredmény. A 2006-os A király összes embere (All the King’s Men) című filmben alakított Willie Stark (Sean Penn) és Jack Burden (Jude Law) kettőse mutatja mi is történhet, ha az előbb említett filmek politikusi és újságírói karakterei együttesen működnek egy közös célért. Stark karaktere Huey Long Louisana állam egykori szenátoráról lett megformázva, akinek tündöklését és bukását is jól mutatja meg a róla és koráról íródott regény megfilmesítése (a regénynek első megfilmesítése 1949-ben volt).
Magyarországi vonatkozásban a politikai karakter tekintetében egy örök klasszikust A tanú-t érdemes megemlíteni példának. Az alkotás egy olyan korban játszódik, ahol alkalmatlan emberek kerülhetnek még alkalmatlanabb pozíciókba és ezt a groteszk világot kiválóan mutatja be az ’50-es években játszódó film. Bacsó Péter filmje 1969-ben készült, de a bemutatására csak egy évtizeddel később kerülhetett sor a rendszer kultúrpolitikája miatt. A film sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy számtalan mondata mára szállóigévé vált. Ugyanakkor a relevancia tekintetében egyébként feledésbe merült, kevésbé sikeres 1994-es folytatása a Megint tanú film Pelikán Józsefe az, aki ismét „bebizonyítja” az alkalmatlanságát. Már nem a diktatúra kénye-kedve szerint kerül méltatlan helyzetekbe, hanem a többpártrendszer és a frissen kialakult kapitalista világ az, amely ráhúzza az általa nem is kívánt politikai szerepet. És milyen polgármester lehet egy gátőrből Magyarországon? Csak olyan, mint amilyen főpolgármester lehetett volna az egykori tiszti főorvosból Budapesten.
Szirmák Erik
