Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.
Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.
A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.
Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)
Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)
Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.
Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.
Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.
